Két csoportban indultunk a télies, hideg, szeles időben. A Normafánál találkoztunk, és nem kis meglepetésre 32-en indultunk neki a hókeresésnek. Havat már nyomokban sem találtunk, de jeges utat azt aztán igen! Alighogy elszántan nekiiramodtunk a tervezett útnak, máris győzött a büfé. A forralt bor, az illatos rétes, palacsinta megállásra kényszerítette a csapatot. Amíg fogyott a sok energiapótló finomság néhányan az erdő életét figyeltük.
A szél vadul süvített, de ez a madarakat nem nagyon zavarta. A cinkék hangos „kiscipő” kiáltással hívogatták párjukat, a csúszkák fürgén siklottak fejjel lefelé a fák törzsén. Itt még nem zöldell az aljnövényzet, csak néhány bátor növényke dugta ki a fejét az avar alól. A csúszós, jeges úton óvatosan, lassan tudtunk haladni, bár némi segítséget nyújtott egy kis motoros szerkezet, amivel zúzott kővel szórták fel a János-hegyhez vezető utat. Amikor az Anna réthez értünk meglepetésünkre havas domboldalon szánkózó gyerekekre bukkantunk. Hóágyúval biztosítják a megfelelő vastagságú havat a téli sportolást kedvelő kirándulóknak.
Itt aztán kibújt belőlünk is a gyerek, önfeledten próbáltuk ki a lengőcsúszdát. Továbbhaladva egyre csúszósabbá vált az út, így ismét megállásra kényszerültünk, hogy feltegyük a cipőkre a szöges talpakat. Még egy kis faölelgetésre is megállt a csapat, majd lassan haladva végre elértük a libegő végállomását. Egy kis csemege, meg csúcsital elfogyasztása után eredményhirdetésre került sor. A szókereső rejtvény helyes megfejtői között egy cuki nordic-walkingozó figurát vehettek át.
Félve indultunk tovább, attól tartottunk, hogy a lefele vezető úton még jobban fogunk csúszkálni, de kellemesen csalódtunk, mert ahogy ereszkedtünk lefele, lassan eltűnt a jég, és a sár sem akadályozta a tempós haladást.
Itt már nem éreztük a dühöngő szelet sem, csak a hangját hallottuk, és a fák dühös integetéséből tudtuk, hogy ereje teljében van még. Vidáman beszélgetve szedtük a lábunkat, amíg egy elágazáshoz értünk. Itt a csapat egy része a rövidebb utat választva elhagyott minket.
Az emelkedő úton aztán egy kicsit átmelegedtünk, ránk is fért, mert a kabátjaink kihűltek a lassú haladás alatt.
Utolsó úticélunk a Pálos kolostor maradványainak megtekintése volt. Gyermekkorunk óta sokszor jártunk a környéken, de senki nem tudta, hogy a Szép Juhászné közelében régi rom rejtőzik.
Feri, mint mindig, most is felkészülten várt minket, és röviden elmesélte nekünk a kolostor történetét, ami az 1200-as években kezdődött egy kápolna építésével, majd száz évvel később épült meg a Pálos rend szerzeteseinek kolostora.
A török pusztítása előtt a szerzetesek kimenekítették kincseiket, de a rejtekhely is leégett így csak a megmaradt kövek mesélhetnének a pálos szerzetesek életéről.
A Szép Juhászné büfében megebédeltünk, és indultunk haza. A gyermekvasút vidám füttyentése kívánt jó utat hazafelé.
– Kövér Jutka
A Betürejtvény díjai itt még csak várták, hogy megérdemelt nyereménnyé váljanak.
