„Ócsa Brrrrr…dideregve gyülekeztünk, hogy a régóta tervezett kirándulásunkat megkezdjük ezen a hideg, télies reggelen. A busz melege után az út szélén baktatva értük el a Selyemréti tanösvény bejáratát.
Jól járható, széles úton vidáman beszélgetve lépegettünk, közben jobbra-balra tekintgetve láthattuk a lápvidék őszi képét. A fák mesebeli alakzatokat öltve küzdenek a természet pusztító erejével. A kidőlt fák szomorú látványt nyújtva adják át magukat az enyészetnek, ezzel új élet lehetőségét biztosítva az apró állatoknak, rovaroknak.
Kezdett a nap előbújni a felhők mögül, ezzel egy kis meleget bocsájtott ránk, amikor elértük a Selyemrétet, ahol az asztaloknál előkerültek az otthonról hozott finomságok, meg a napocska segítségére töltött melegítő italok.
Tovább haladva hol egy erdősáv mentén, hol hatalmas rétek, szántóföldek mellett haladtunk. Vadakkal nem találkoztunk, csak a nyomaikat láttuk, meg néhol egy-egy ragadózó madár zsákmányra leső körözését figyelhettük meg. Közben erőpróbát is tartottunk szalmabála görgetéssel – nosztalgiázva a Merzse mocsárnál tartott Novatlon versenyre.
Már éppen kezdett egyhangúvá válni az út, amikor élénkzöld-fehér rét bukkant fel. Találgatásba kezdtünk, hogy ez káposztát, vagy karfiolt termő föld. Közelebb érve aztán eldőlt, hogy ez szép fejeskáposzta. A növényevő állatok a szélét jól megdézsmálták, a szép fehér fejeket csutkáig kirágták. Ezen a ponton köszönt el tőlünk Juli, ő nem kívánt borozgatni a pincében, így elbúcsúztunk, és kicsit aggódva néztünk az egyre távolodó magányos alakja után. A hatalmas gabonatáblák megművelve, néhol már zöldülve szemet gyönyörködtető képet mutattak.
Még egy kis gyaloglás (jó 2,5-3 km), és máris feltűntek a híres ócsai szalmatetős pincék. Az idegenvezető szőlősgazda már várt ránk. Egy ki szőlőpálinkával kínált minket, majd betessékelt a hangulatos, fűtött pince borozóba. Már vártak minket a csillogó borospoharak, hogy helyi nedűvel töltögesse őket a szőlősgazda. Miközben borokkal, hagymás zsíroskenyérrel kínált minket, elmesélte a pincék kialakulásának történetét, ami az 1200-as évekre vezethető vissza. XIII. század elején Franciaországból ide települt premontrei szerzetesek honosították meg a szőlőművelést, ők fedezték fel ezt a löszös területet, ami kiválóan megfelelt a szőlő termesztésének. A különleges, földbe vájt, náddal fedett pincék az utóbbi időben új életre keltek. Sorra újítják fel, bélelik téglával, kapnak új szépen rakott nádtetőt. Itt nagyüzemi bortermelés nem folyik, ezek családi pincészetek. A sétánk során megfigyelhettük a míves, kovácsoltvas kapukat, a bejáratok díszeit. Évente többször tartanak itt családok jó hangulatú kisebb fesztiválokat.
A feltámadó szél kikergetett minket a pincék közül, elindultunk a vasútállomás felé (szintén 2,5-3 km távolságra). Egy idő után a társaság fele úgy döntött, hogy busszal megy haza, így kétfele szakadtunk. A vonatra várakozva kiderült, hogy a buszosok már úton vannak hazafelé (elértük a korábbi buszt <- SzBI). Ez egy kicsit bosszantott minket, de a vonaton ülve megállapítottuk, hogy itt mennyivel jobb, mert lehet inni, enni, illemhely is van. Jókat nevetve, szinte bulihangulatban érkeztünk meg ebből a szép késő őszi kiruccanásunkból.
– Kövér Jutka