Tizennyolcan gyülekeztünk csütörtök reggel a Nyugati Pályaudvaron a szokott helyünkön. Még csak korán reggel volt, de már az árnyékban kerestünk menedéket. Éreztük, hogy forró nap vár ránk. Gyorsan megérkeztünk Vácra a már megszokott új emeletes vonattal, ahol várt ránk a zakatoló kisvasút, amelyről Berkenye vasútállomáson szálltunk le.
Először természetesen a faluban haladtunk vidáman csevegve. Megcsodáltuk a takaros házakat, rendezett kerteket. Feri felvilágosított bennünket, hogy 1717-ben a váci püspök népesítette be Németországból származó telepesekkel. Lakóinak nagy része ma is német anyanyelvű. 1992-ben a málnatermelők szövetkezetet hoztak létre, amely ma is sok berkenyei lakosnak ad megélhetést, pedig már megjelent az ukrajnai és erdélyi konkurencia. Hamarosan elhagytuk a falut és kellemesnek ígérkező sík terepen haladtunk. Az út szélén, és közepén szamócák, a mezőn sok mezei virág, pld. kankalin, gólyahír, lóhere kísérte az utunkat. Később elkezdett enyhén emelkedni, de nem csak ez, hanem a növekvő sártenger is nehezítette az utunkat. Az is előfordult, hogy a vizes agyag és egy nagy fakupac teljesen megállította a haladásunkat. De Feri ezt is megoldotta. Fahasábokat szórt az útra, amin azután „kényelmesen” át lehetett sétálni. Ezután már csak a meleggel kellett megküzdenünk. Lassú tempóban kapaszkodtunk felfelé árnyéktól árnyékig. Egy hatalmas réten áthaladva szép nagy szarvas szalad át előttünk, sajnos nem várt meg minket. Kb. hét km séta után ismét a faluba értünk, egy kedves kis magántulajdonban levő tó közelébe. Jártunkban-keltünkben felbukkant a Nógrádi vár is, amit már ősszel elfoglaltunk és ami utána elzártak a látogatók elől.
Most már mindenki nagyon várta, hogy megérkezzünk a Falumúzeumba, már csak a szendvicsebédünk miatt is. Az előzőleg az Engesdorf család tulajdonában lévő, faluházban megismerhettük a hajdani svábok életviszonyait, kultúráját. Személyesen az Engesdorf család 80 éves leszármazottja kalauzolt minket és mutatta meg a régi bútorokat és eszközöket. Sokan közülünk nosztalgiával néztek ezekre a tárgyakra, de engem jobban érdekeltek a régi fényképek és a családfa (a 11. generáció él a faluban). Érdekesek voltak az idős úr történetei és lokálpatrióta szemlélete, mellyel rávilágított arra, hogy a sváb lakosság körében nincs munkanélküliség, mindenki dolgozik, még az idősek is. Tulajdonképpen ezt igazolták a falu szép házai, rendezett környezete.
Kissé elpilledve, tele gyomorral haladtunk fő programunk irányába, ahova a vadak etetése miatt pontosan kellett megérkeznünk. Szerencsére ez sikerült is. Itt csatlakozott hozzánk Horváth Pista, aki fájós lába miatt most nem tudta volna a hosszú utat megtenni velünk. Mezőgazdasági vonatóval közelítettük meg kirándulásunk fő célját. Én folyamatosan szorongtam volna, ha nem tudtam volna, mit cipel magával Feri egész úton. A többieknek kellemes meglepetés volt, hogy kis létrát hozott magával, hogy könnyen fel tudjunk mászni a platóra. A szerencsére rövid utazás, a kissé félelmetes rázkódás előre-hátra az építőtábori élményeket juttatta eszünkbe. Mellettünk egy másik hasonló jármű haladt, ami a csemegéket szállította a szarvasoknak, muflonoknak. Volt benne sok-sok kenyér, alma és valamilyen gabona is. Néhány szemfüles agancsos hamar előkerült az erdőből, egészen közelről követve a kocsit. Hamarosan több százan érkeztek futva, hogy minél előbb falatozzanak a csemegékből. Villányi Pétertől, a vadaspark tulajdonosától megtudtuk, ez csak desszert, hogy a látogatók megtekinthessék ezt a páratlan látványt. Mintha egy szafarin volnánk, azt az illúziót keltette bennünk a sebesen vonuló állatsereg. Fő táplálékuk természetesen a fű és a már megcsappant aljnövényzet, csupán télen etetik őket naponta kétszer. Mindezt és nagyon sok más információt megtudtunk a farm tulajdonosától, aki nagyon sok szeretettel és hozzáértéssel beszélt a különböző típusú szarvasokról, muflonokról és a vaddisznókról. Megtudtuk, hogy alapvetően kétféle szarvast láthatunk. Voltak dámszarvasok (általában pettyesek) és gímszarvasok (a majdnem fehértől a feketéig mindenféle színűek). Részletesen leírni nem tudom azt a rengeteg információt, amit Villányi úr mondott nekünk, de egy kis ízelítő belőle: Ha a fák között futó szarvasbikát nézzük, talán nem is gondolunk arra, hogy milyen nagy állat, súlya a három, sőt a négy mázsát is elérheti. Agancsát évente váltja, koronája még tízéves kora után is évről évre erősebb, szebb és mutatósabb. Az erős bikák általában februárban vetik le agancsukat, a fiatalabbak később, a tavasz folyamán hullatják el fejdíszüket. Ezek az időpontok a dámszarvasoknál és a gímszarvasoknál különböző. Mire azonban a nász ideje, az őszi szarvasbőgés elérkezik, a szarvasbikák fejét már újra pompás korona díszíti. Maga a bőgés általában augusztus utolsó napjaiban kezdődik, csúcspontját szeptemberben éri el, és októbertől fokozatosan megszűnik. Mi a fejlődő agancsot láttuk, ami vérerekben és idegekben gazdag bársonyos szőrrel borított bőr, úgynevezett barka, Ez látja el a növekvő agancsot oxigénnel, ásványi és tápanyagokkal. Miután az agancs növekedése befejeződött, a szarvas ledörzsöli a háncsot róla, amit az agancs tisztításának neveznek.
Meglepő volt számunkra a szarvas anya és a kisgidák kapcsolata. A születés után a mama lenyalja az újszülöttet, ami egy életre szóló kapcsolat közöttük, és utána magára hagyja őket (csupán időnként visszatér szoptatni), mert felállni még nem tudnak. Állandó őrzésük odavonzaná a vadállatokat. Ha tehát a kirándulásaink alatt kicsiket látnánk az aljnövényzetben (bár látnánk), természetesen nem szabad hazavinni őket, mert nem árvák. Tíz nap elteltével lábra állnak és követni tudják anyjukat menekülés közben is. Több érdekes információt is kaptunk, pl a muflonokról: Életkorukat pontosan megállapítható, mert hasonló szerkezetű, mint a fák évgyűrűje. Kísérőnk végül magyarázott nekünk a vaddisznókat és a házi sertést is veszélyeztető sertéspestisről, majd elköszönt tőlünk. Visszazötyögtünk az irodákhoz, ahol még egy utolsó látnivalóként két árván maradt gida etetését nézhettük meg. Nem könnyű feladat cumisüvegből szoptatni a kicsiket, akiknek nem ez a táplálkozás természetes módja és ezért kezdetben hevesen ellenkeznek.
Élményekben gazdagon, de eléggé fáradtan és szótlanul bandukoltunk a nógrádi vasútállomásig a nagy melegben. Ismét kisvonattal, majd Váctól modern szerelvényekkel beszélgetve, nevetgélve utaztunk a Nyugatiig, majd tovább. Mi a Határútnál „pacsi”-val búcsúztunk, mint a fiatalok, nekem kicsit megfájdult a csuklóm. Összefoglalva az egész napot: nagyon jó volt.
-Siklós Juli
