Szép napos novemberi reggelen indultunk a Dera szurdok felé. Nehéz volt elképzelni az előző esti riasztást, hogy ki kell hagynunk a szurdoklátogatást, mert havas, jeges a terep. Amikor Pomázon leszálltunk a hévről, már láttunk egy-két fa, vagy bokor alatt megbújó hófoltot, de az igazi meglepetés akkor ért minket, amikor megközelítettük a szurdok bejáratát. Összefüggő, hótakaróra, jeges utakra leltünk. Nem is vacilláltunk sokat, elkezdtük felszerelni talpunkra a csúszásgátlókat. Ki tüskéset, ki láncosat, ki láncos tüskéset próbált ráfeszegetni a cipőjére, ami egyáltalán nem volt egyszerű feladat, de végül segítséggel mindenkinek felkerült a biztos járást segítő eszköz.
Ha már itt vagyunk, kukkantsunk be a szurdokba!
Éppen átkeltünk a Dera patakon, amikor egy magányos túrázó már kifele jött. Figyelmeztetett minket, hogy legyünk óvatosak, mert nagyon jeges a terep. Igaza volt, de a kíváncsiság erősebb volt, így egy kicsit bemerészkedtünk, legyőzve a jeges lejtőt. El is jutottunk némi segítséggel az első hídig, hogy Feri elkészíthesse a hidas fotóját, de itt a híd a fejünk fölött volt, mert a jeges, magas lépcsőn már nem merészkedtünk fel a hídra. A visszaút sem volt könnyebb, de mire baj nélkül kievickéltünk, már dél volt, ebédidő, tehát előkerültek a szendvicsek és egyéb csemegék. Most nem csúcs, hanem védőitalt ittunk, meg forró boros teát (vagy inkább teás bort), majd már kényelmes egyenletes úton indultunk el Csobánka irányába. Az út elején Feri is készíthetett igazi hidas fotót, és mivel nem voltunk sokan fel is fértünk a kis fahídra.
A hóban, jégen járás kicsit megerőltetőbb, mint az erdei talajon, de a ropogó hó hangja nagyon vidámmá tette a lépegetést. A napsütés tovább fokozta az amúgy is jó hangulatot. Reméltük, hogy őzeket is látunk, de a hangos ropogás biztos elriasztotta volna őket, pedig egy arra bicikliző fickó mondta, hogy többet is látott.
Már épp arra gondoltam, hogy ezen az úton még egy kis emelkedő sem lesz, amikor az összefüggő szikrázó hótakaróban elveszett az ösvény, ami a sík terepen vezetett. Egy hátraarccal visszamentünk az elágazáshoz, és egy rövid emelkedő után az erdőszélen baktattunk tovább. Helyenként nagyon szép kilátás nyílt a környékre, a távoli havas háztetőkre, a napfényben szikrázó hófehér szántókra, legelőkre.
Már közeledett a falu, amikor egy éles kanyar a Mária útra vezetett, amit a „test és lélek útjának” is neveznek. Ezen jutottunk el a Szent kútig, aminek vize a legenda szerint gyógyító. Vizet már nem tudtunk venni, mert a kutat téliesítették.
Innen már gyorsabb tempóra kellett kapcsolni, hogy az óránként közlekedő buszt elérjük, mivel közel s távol nem volt egy meleget adó hely (pl. kocsma), ahol bevárhattuk volna a következő járatot. A faluszélén végre leszedtük a tüskés talpalávalónkat, és könnyed lépésekkel értünk a megállóba.
Ki gondolta volna, hogy novemberben ilyen szép téli, havas túrát tehetünk? Aki ezt most kihagyta bánhatja, mert nem biztos, hogy lesz rá még lehetőség a bolondos időjárás miatt.😃
– Kövér Jutka
