Nógrád eddig ismeretlen tájain – a Bánki tónál jártunk – 2024.10.08
(Két csoportban, ’Gyalogkakukkok’ és a ’Csigavérek’)
Kedd reggel. Mindenki rohan, hömpölyög a tömeg. Ezen a zsúfolt reggelen nehézkesen működött a jegyautomata, majd álldogált a metró, így sikerült az utolsó pillanatban beugrani a vonatba. Mire kihevertük a késés okozta sokkot, már Vácon is voltunk. A buszról már vidáman néztük a tájat. A kanyargó, dimbes-dombos hegyi utat már színesedő fák szegélyezték. A napsütés előre vetítette, hogy ma igazán kiránduló idő várható. Általános derültséget okozott, hogy Alsópetény szeszfőzde megállóban szálltunk le a buszról. Persze nem a szeszfőzde bejáratánál, hanem a szépséges Prónay kastélynál volt a megálló.
Az 1750-ben épült kastély a XIX. század végén került a Prónay családhoz. A II. Világháború után épületei különféle, akár ipari funkciót töltöttek be, ami a lepusztulásához vezetett. Restaurálása után napjainkban szállodaként és rendezvény központként működik.
A kastélypark melletti műúton kezdtük meg túránkat, majd az erdei útra kanyarodva meredek agyagos úton folytattuk. Szuszogva kapaszkodtunk felfele. Szerencsére az agyag már annyira megszikkadt, hogy nem csúszott. Az erdei háznál rövid pihenőt tartottunk a fényes vadgesztenye szőnyeggel borított pihenőhelyen, hogy nekigyürkőzzünk egy újabb emelkedőnek a Prónay kilátóhoz vezető úton. Helyenként szép kilátás volt az alattunk elterülő, főleg szlovákok (tótok) lakta falura.
A Csiga csapat ez alatt – jóval később indulva Pestről – kényelmesen utazva megérkezett Rétságra, onnan kezdtük túránkat. Majdnem elvétve az utat a temető melletti keskeny ösvényen kapaszkodtunk fel a fennsíkra, ahol meglepetéssel tapasztaltuk, hogy a bejáráskor kényelmesnek talált utat felszántották, így kénytelenek voltunk sáros, iszapos, csúszós ösvényt keresni a továbbhaladáshoz.
A kilátó a cserháti Romhányi hegy Kecske kő csúcsán áll néhány éve. Miután megmásztuk a 128 lépcsőt, szép körpanoráma tárult elénk. Ezután megérdemeltük a csúcsitalt. Itt értesültünk róla, hogy a Csiga csapat iszappakolásban vett részt a sáros, csúszós útjukon. Kipihenten, jókedvűen baktattunk a végre csak lankás úton, Elhaladtunk a ma is működő agyagbánya mellet, amikor felriasztottunk egy őzet, ami az út menti bozótosban pihent. A megriadt állat hatalmas szökkenésekkel csörtetett befele az erdő sűrűjébe, mi meg egy újabb élménnyel gazdagodva haladtunk tovább. Az út mentén hatalmasra nőtt őzláb gombákat és gyilkos galócát láthattunk, meg néhány kevésbé hivalkodó példányt is.
A Csigák beérkezve Bánkra, gyönyörködtünk a szép nyaralókban, a rendben tartott kertekben. Sok-sok gombás lejárót találtunk a házak között, csodálkoztunk is, hogy miért nem szedték ezeket fel az ottlakók. Megtudtuk. A Google Lens-ben megkeresve rájöttünk, hogy ezek nem ehető, vagy mérgező gombák.
Leérve a tóhoz szomorúan tapasztaltuk, hogy a kocsma, amire számítottunk, zárva volt. Csak két órakor akartak kinyitni, pedig mi akkor már úton lennénk hazafelé. De szerencsére sikerült megbeszélni, és kinyitották nekünk a kaput. Ugyan a csapos bácsi nem volt túl kedves (túl sok kávét, túl kevés szeszt kértünk, takarítani kell utánunk, stb…), de azért kényelmesen, szép helyen el tudtuk fogyasztani az otthonról hozott mindenféle finomságot. Itt vártuk a fáradt gyorslábúakat.
Hosszú, már kicsit unalmas gyaloglás következett, amikor egy hirtelen jobbkanyarral átmentünk az erdősáv másik oldalára. Itt már árnyék volt szerencsére, mert a nap már erősen tűzött. Fáradtan, sárban tapicskolva (iszappakolással a cipőnkön), csúszkálva ereszkedtünk le a Bánki tóhoz, ami a csendes, őszi napsütésben végtelen nyugalmat árasztott.
A Csiga csapat nagy ovációval fogadott minket, a Gyalog kakukkokat a teraszról, így a létszámunk 29 főre emelkedett. Ildi kérésére kinyitották nekünk a Harcsa kocsmát, így hideg fröccsel, sörrel, üdítővel, vagy kávéval frissülhettünk fel, mielőtt folytattuk utunkat, immár együtt a két csapat.
A vízi színpadon Feri mesélt a tóról, és az itt kialakult kulturális központról. Megtudtuk, hogy a 7 hektáros tavat fenékforrások táplálják. A felesleges vizet zsilipen engedik le a Lókos patakba, majd az Ipolyban fejezi be útját. Azon túl, hogy turisztikai központ, az ország legnagyobb kisfesztiváljainak nevezik a helyszínt. Közülük a legjelentősebb a Louis Armstrong Jazzfesztivál. Három szobor emel emléket ennek a kultur programnak. Louis Armstrong szobra egy szálloda parkjában, Joe Murányi szobra a parton áll. Ő egy Győr melletti kis faluból származott, egyetlen fehér bőrűként játszott Armstrong zenekarában klarinétosként. Oscar Peterson kanadai jazz zongorista szobrát is Győrfi Lajos álmodta meg és faragta ki egy ormótlan kőtömbből, ami a sétányt díszíti.
Tovább haladva az egykori Bánk bányavasút megmaradt talpfáin lépkedtünk. Az út mentén még látható a vasúti jelzés oszlopa, mintegy mementóként, hogy egykor kétféle vonat is járt erre. Innen egy Ildi és Feri által felfedezett turista térképen nem jelölt úton, ahol csak a vadak járnak, egy ártéri erdőben kutyagoltunk.
Az érintetlen erdő kidőlt, rothadásnak indult, mohával benőtt fái keresztbe-kasul feküdtek az út mentén. Az ágak reccsenése, egy-egy madár rikoltása, a fák közt beszűrődő napfény különös hangulatot árasztott. Velünk párhuzamosan a használaton kívüli Romhányi vasút gazzal benőtt sínpárja futott, emlékeztetve arra, hogy a valaha gazdag vidéken járunk. A pocsolyákat csúszkálva kerülgettük, a kidőlt fákat átmásztuk, néha fenn is akadtunk rajtuk, de kitartóan szedtük a lábunkat, mint az apró Málna kutya, aki kicsi vékony lábacskáin futkosott körülöttünk. Vad kutyaugatás jelezte, hogy közeledtünk Rétsághoz. Hamarosan lakóházak vettek körül minket, és végére értünk egy gyönyörű, vidám koraőszi túrának.
– Kövér Jutka és Székei Bak Ildi
