Megtekintettük az őszt a Börzsönyben
Törökmezőtől Zebegényig
Csütörtökön napsütéses reggeli időben találkoztunk a Nyugati pályaudvaron. Ezen a napon rekordot döntöttünk, 37 lelkes Zerge indult útnak, akiket összeszámolni is nagyon nehéz volt. Ildi többször megpróbálkozott a feladattal, de nem jött ki kétszer ugyanaz az eredmény, mert örökké mozogtunk.
Vácig vonatoztunk és nem sokkal az után, hogy leszálltunk azonnal kulturális élményben volt részünk. Megpillanthattuk Kolodko Mihály „Anyám tyúkja” című mini szobrát, mert Petőfi ezt a remekművet éppen Vácott alkotta.
Hamarosan buszra szálltunk, ekkor Molnár 2 Jutka is utolérte a csoportot, ezzel is nehezítve a jelenlévők összeszámlálását. A járművet teljesen megtöltöttük, alig hagyva ülőhelyet a környék lakóinak. Szép tájakon utaztunk Verőcéig és a Duna parton haladva hangulatos üdülőkben gyönyörködhettünk.
Leszállva a buszról a Börzsöny hűvös szellővel fogadott minket, de a bemelegítés után Ildi engedélyével gyors nordic-tempóval haladva igazán átmelegedjünk. Utána a két kilométeres séta közben a „gyorslábúak” lesétáltak megtekinteni a Fehér Forrást, amiből egy kedves kis völgy mélyén víz csordogált. Ha lementünk, akkor felfelé is meg kell tenni ugyanezt az utat, de a Törökmezői Turistaháznál újból egyesült a két csapat.
A turistaház sajnos nem üzemelt, de mi nem maradtunk éhesek és szomjasak. A hátizsákokból előkerült a sok finom sós és édes süti, csoki, likőr és bambi. Katikát újból felköszöntöttük 89. születésnapja alkalmából. Amikor már nagyon jóllaktunk, megtekintettük a törökmezei Kis-Állatparkot. Ott azután találkozhattunk a gyerekek körében nagyon kedvelt szurikátával, papagájokkal, aranyfácánnal, emuval, lámával és egy nagyon furcsa hatalmas nyúlra emlékeztető rágcsálóval, az úgynevezett kapibarával. Volt itt ezenkívül „kacagójancsi”is, ami a jégmadárfélék családjába tartozik és kiváló hangutánzó képessége van. Kacagás viszont nem produkált, de K. Jutka elővarázsolta, mert letöltötte hangját az internetről, így végül hallhattuk a nevetését.
Ezután folytatódott a túra, még sok-sok kilométer volt előttünk. Barangolásunk során kis kitérővel megtekintettük a Malom tavat. A lankásabb területeken gátak építésével zárták el az állandó vízhozamú patakok útját, hogy a mesterségesen felduzzasztott vizet saját célra használhassák fel. Így keletkezett a Törökmezei-halastó is. Utána általában a zöld jelzést követve folytattuk az utunkat kicsit emelkedő, kissé lejtős ösvényeken. Amikor erősen meredek lejtőn haladtunk felfelé, már biztosak voltunk abban, hogy rossz irányban indultunk el.
A Malompatak végig kísérte a kirándulásunkat, időnként át kellett menni kisebb, nagyobb csúszós köveken vagy vastag faágakon a túlsó partra. De Ildi és a „fiúk” minden alkalommal átsegítették a hölgyeket ezeken az akadályokon. Az egész kirándulás nagyon szép, változatos tájon vitt keresztül minket, mindvégig tudtunk gyönyörködni a késő őszi tájban. A Malom-völgyben felfelé kapaszkodva a turistaszállások egész palettája tárult a szemünk elé. A Sátorozó-rét tisztása után egy jurtatáborhoz értünk, mellette a kulcsosházat láthattuk. Mielőtt elértük Zebegényt, egy békésen legelésző magyar szürke szarvasmarha csordát pillantottunk meg.
Zebegény községben még elég sokat bandukoltunk, de ahogy közeledtünk a település központja felé egyre szebb utcákkal, hangulatos régi házakkal találkoztunk. A „gyorslábúak” lelkesen vállalkoztak a kilátó meghódítására is. Hosszasan mentünk felfelé (mi legalábbis így éreztük), de egy kilátóhoz csak így juthatunk el. A kilátás azonban megérte a fáradozást, mert csodálatos panoráma tárult a szemünk elé. A Dunakanyar látványával soha nem lehet betelni. Elég nagy szerencse volt, hogy a kálvária Úton lefelé mentünk, mert ott felkapaszkodni még nagyobb kihívás lett volna. A keresztút alsó stációjánál egy kis kápolnát pillantottunk meg, aztán elhaladtunk az országzászló és a trianoni emlékmű mellett, majd hamarosan leérkeztünk a romantikus utcákkal övezett központba.
A többiek addig megnézték a Kós Károly és Jánszky Béla tervei alapján épített Havas Boldogasszony-templomot. Ezek után sem mentünk be az egyetlen nyitva tartó vendéglátó egységbe, a Mókus sörözőbe, hanem mivel minket az ipari létesítmények is érdekelnek, felkerestük a viaduktot, amely íveinek számát tekintve a híres hortobágyi híd után a második legnagyobb Magyarországon.
A Malom-völgyi-patakon átívelő híd a magyar vasúttörténet egyik legrégebbi ipari műemléke. Igazi kuriózumnak számít, hogy a mai napig szolgálja a vasúti közlekedést. A hétnyílású vasúti viadukt 1846-50 között épült, klasszicista stílusban. Eleinte egy vágánya volt, a megnövekedett forgalom miatt azonban néhány évtizeddel később, 1890-ben kiszélesítették és bővítették még egy sínpályával. Szerencsére mindezt úgy tették, hogy az eredeti hídrészt megóvták és az teljes pompájában megmaradt, csupán mellé építették a méretben azonos vasbetonhidat.
Végül mind a két csoport tett egy kisebb sétát a Duna partján, csodálva az erősen leapadt folyót és a szemközti hegyeket. A vonat érkezését már mindannyian együtt vártuk és 17 órára fáradtan, de élményekben gazdagodva a Nyugatiban érkeztünk. Nagyon jó hangulatú, tartalmas kirándulás volt. Remélhetően máskor is, az edzéseken is ilyen nagy létszámban találkozunk.
– Siklós Juli
