Élménybeszámolók Juli (első két nap) és Jutka (második két nap) tollából.
/vágó: Feri/
Június 14., kedd
Korán reggel gyülekeztünk az M3-as kivezető szakaszánál, a Shell kútnál. Mindenki friss volt, vidám és nyitott az új élményekre. Három személyautóval és egy kisbusszal húsz elszánt Zerge indult felfedezőútra a Felső Tiszához. Ildinek egész kiránduláson nem volt rossz szava senkihez, de jó sem. Szegénynek egyetlen hang sem jött ki a torkán. Ennek ellenére minden gördülékenyen ment, tolmáccsal, jelbeszéddel és messenger-en kommunikáltunk.
Két rövid pihenő közbeiktatásával csodálatos kora nyári időben dél körül érkeztünk meg az első állomásunkra, a híres zarándokhelyre, Máriapócsra. Messziről láthattuk a gyönyörű barokk templomot, ami Nemzeti Kegyhely. Meglepetten tapasztaltam, hogy sokkal kisebb, mint amit jelentősége és népszerűsége miatt gondoltam. A hely 1696-ban vált ismertté, mert egy liturgia alatt a pici pócsi fatemplomban a hívek arra figyeltek fel, hogy könnyezik a Szűzanya képe. A hír gyorsan ment szerte az országban. I. Lipót király neje ekkor Bécsbe vitette a képet, hogy maga is láthassa. Az utaztatás közben három másolatot is készítettek róla. Az egyik került vissza Pócsra, míg az eredeti Bécsben maradt (ma is ott van). 1756-ra a kis fatemplom helyett megépült a Szent Mihály főangyal templom épülete. A díszes kapu, ahol mi is áthaladtunk 1990-ben, II. János Pál pápa látogatására készült el. Benn megcsodáltuk a főoltár márványtömbjét és a gazdagon díszített ikonosztázt, a nevezetes Szűz Mária képet és azt selyemkendőt, amivel 1905-ben felfogták a kép könnyeit. Ezután felkerestük az eredetihez hasonló fatemplomot és a templom mellett található nagyon érdekes fatemplomos postaládát. A parkban levő „turkálóra” ügyet sem vetve ismét beszálltunk a kocsikba és indultunk Nyírbátor felé.
Következő uticélunk Nyírbátor volt, mely a XV.-XVI. századból fennmaradt világi és egyházi építészeti emlékeiről, s a város egykori földesurairól, a Báthoryakról is híres. A város történelmét az egymást váltó fejedelmek, főurak határozták meg. Virágzása a Báthory-családhoz kötődik. A „Sárkányok földjének” nevezik, mert a Báthory címerben többek között sárkányfog is látható. (bár miről lehet egy sárkányfogat megismerni, azt nem tudjuk.) Először megtekintettük a gótikus stílusú Református templomot, amelyet építésekor katolikus templomnak szántak (1484-1511). Impozáns épület, melyet az első országos tisztet betöltő Báthori István erdélyi vajda, a kenyérmezei győztes csata után építtetett Magyarország egyik legrégebbi fa harangtornyával családja számára. A Szent György tiszteletére felszentelt egyhajós templomnak lenyűgözőek a méretei: 44 méter hosszú, 12 méter széles, 20 méter a belmagassága és 31 méter a tetőgerinc magassága. A 12 méteres ablakai kialakításánál csakis a nap által besütött oldalakat (északi falat nem) használták fel. A lélegzetelállító csillagrácsos hálóboltozatot karcsú faloszlopok támasztják alá. A harangtoronyba nem volt bátorságunk felmászni, de a templom padlására felmentünk és megcsodáltuk a vastag, biztonságot nyújtó fagerendáit. A város és a környező települések lakóinak torony nélküli minorita templom készült. Megcsodáltunk a Tinódi Latos Sebestyén 1979-ben és Bethlen Gobor 1990-ben készült szobrát. A Református és a Minorita templomot összekötő Várostörténeti sétányon életnagyságú szoborillusztrációk segítségével ismerhettük meg Nyírbátor múltját – így a sárkánykultusz gyökereit. A kiadós városi séta után szálláshelyünk felé indultunk.
Tivadarba 3 óra körül érkeztünk meg. Tivadar a Bereg kapujában, a megye keleti felében helyezkedik el, a Tisza jobb partján, bár kis része átnyúlik a bal partra is. Napjainkban kedvelt üdülőhely, főleg a horgászok, evezősök, fürdőzők keresik fel. Elfoglaltuk a kényelmes szállásunkat a tornácos házakban, amely két tágas portán helyezkedett el. Szállásadóink, a konyhán dolgozó hölgyek és segítőik, valamint Szimba kutyus nagyon szívélyesek voltak. A Danó porta gazdája saját készítésű szilvapálinkával kínálta a vendégeket, majd egy könnyű sétára indultunk, hogy ismerkedjünk környező táj és a Tisza szépségével. Első sétánk volt ekkor a tiszai gáton. Megnéztük a homokpados szabad strandot, de kiderült, hogy a Tiszában még nem lehet fürödni, mert a bójákat sajnos még nem helyezték ki. B. Laci és O. Magdi azonban bátran besétált a folyóba. Később a töltésről le is kellett jönni, nordic bot nélkül, csúszós talpú cipőben. Nincs mit szépíteni, kicsúszott a lábam alól a talaj, s…-re estem és a lekaszált selymes füvön, mint egy csúszdán, szépen leereszkedtem a többiek derültségére. Pedig én nem is ittam unikumot, amivel Ildi vendégelte meg a többieket. „Földetérésünk” helyén megnéztük az 1947-es árvíz emlékművét, majd visszatértünk a szállásunkra. Ezután már csak a nagyon finom vacsora, utána az esti mozizás és dínom-dánom maradt hátra.
Június 15, szerda
Frissen, kipihenten ébredtünk, majd elfogyasztottuk a bőséges hideg és meleg ételekből álló reggelinket. Kalandozásunk első állomása Szatmárcseke volt, ahol megtekintettük a Kölcsey emlékszobát, mely a Művelődési házban található. Szatmárcsekén állt a vármegye egyik legrégebbi családjának, a Kölcseyknek a kúriája. Itt élt 1815-től 1838-ban bekövetkezett haláláig Kölcsey Ferenc. A megélhetés gondjai nemesi birtokrészének gondozására szorították, az irodalmi élet után vágyódó íróból falusi gazda lett, akit a falu lakossága lassan megkedvelt. A költő Csekén írta a magyar nemzeti himnusszá vált versét, az 1823-ban született Hymnust.
Ezután a „Csónakos” fejfás református temetőbe vezetett az utunk. Korpás István, a fejfák egy részének faragója volt a kitűnő idegenvezetőnk, aki 52 évig faragta a fejfákat, és a mai napig is ő vési a feliratokat. Először elmondta, hogy őt a fejfák nem csónakra, hanem öreg fejkendős nénikre emlékeztet (egyetértek vele), vagy u.n. „bödönhajók”-ra (ez is igaz). A temetőben néhány síremlékétől eltekintve csak fa sírjelek találhatók, kő sírkövek csak elvétve akadnak. Ez a műemléki védettségnek köszönhető, mivel csak a hagyományos fejfás temetkezést engedélyezik. A tölgyfából készített, másfél, két méter magas fejfák sorokba rendezve, feliratukkal nyugat felé tekintenek. A fejfák anyaga szinte minden esetben tölgyfa, férfiaknak és nőknek ugyanolyan fejfa készült, mérete régen és ma is a fizetségtől függ. A temetés alkalmával a szertartás végén azonnal a helyükre kerülnek. A fafaragó mester elbeszéléséből megtudtuk, hogy rönk fejszével történő nagyolásától kezdve a fejfa befestéséig egy csónak alakú fejfa normális körülmények között átlagban nyolc órás munkát igényel. Mind a látnivalók, mind a mester ékes beszéde lenyűgözött minket. Megmutatta nekünk a legrégebbi síremléket és a legújabbat is, amelynek feliratát ő készítette. Kérdésünkre elmondta, hogy soha nem használt sablont, minden sírfeliratot szabadkézzel, szemmérték alapján vésett ki. A temetőben elsétáltunk Kölcsey Ferenc márvány síremlékéhez. A temetőből elmentünk a fafaragó mester házához is, ahol megcsodáltuk a kertjét, virágait, és aki nem főz annyi lekvárt, mint pl. én, különlegességeket vásárolhatott a feleségétől.
Az autókból ezután a Nagy bukó gátnál szálltunk ki. A folyószabályozások után itt van a hely, ahol a Túrnak sietnie kellene a Tiszába, mint a gyermeknek anyja kebelébe. A gát célja, hogy az igen sokszor magas vízállású Tisza vissza ne duzzassza a Túr vizét. A néhány méter magas gáton keresztül engedik a Túr vizét a Tiszába, mely vízesésszerűen ömlik a merészebb fürdőzők közé. Valóságban ebben az évben kevés víz folyik a Tiszában, így a Túr most nem nagyon siet, inkább csak baktat. Merész fürdőzők sem voltak, csak két kisfiú pancsolt. A Tisza szemközti partja Ukrajna, tehát pontosan a határnál jártunk. A táj azonban lenyűgöző. Hatalmas ártéri fák, madárcsicsergés, így sétáltunk egy keveset. Közben őzikét szerettünk volna látni, de csupán egy fiatal kecske volt, amelyik az összetekeredett lánca miatt nagyon ideges volt. De Életmentő Jutka szerencsére kitekerte a láncot és megmentette. Így mi is tovább indulhattunk felfedező utunkon.
Következő állomásunk Tiszacsécse volt, ahol először a református templomot látogattuk meg, majd Móricz Zsigmond emlékházat. Egy nagyon ízes tájszólással beszélő hölgy mesélt nekünk az író életéről. Magánéletéről, feleségeiről, barátnőiről is hallhattunk nagyon érdekes előadást, amiből kiderült, hogy nem mindig minden az, ami annak látszik. Akit érdekel, elmesélem szóban.
Ebéd következett a „Kenyérlángosozóban”. Erről csak annyit, hogy nagyon finom volt. A térerő itt elég gyér, aki legközelebb itt szeretne enni, hozzon magával készpénzt, mert az ATM működése bizonytalan.
Közben kiderült, hogy Sonkádon még sokkal szebb és érdekesebb régi református templom van, mint Tiszacsécsén. Először is érdekes volt számunkra a közvetlen, fiatal lelkész, aki papucsban, rövidnadrágban érkezett bringával és először magáról és feleségéről beszélt, belopta magát a szívünkbe. A sonkádi református templom a középkori Szatmár vármegye egyik jelentősebb családjának, a Csaholyi családnak kegyúri temploma volt, amely a XV. században épült. A templom nevezetessége az 1766-ban festett, kazettás mennyezet és karzat. A kazettás mennyezet valóban páratlan, több mint száz kazetta, valamennyin más-más ábrák találhatók. Figyelemre méltó még a szószék, felette a „korona” és az a tény, hogy a templomot kívülről is festették, aminek nyomai ma is láthatók. Lenyűgözött bennünket, hogy a megyében minden református templomban az oltárt, az asztalt csodálatos kézi hímzésű népművészeti terítőkkel díszítenek.
A Kis Bukó gát és környéke is igen romantikus táj, majd eljutottunk Túristvándi vízimalomhoz amely Magyarország legrégebbi működőképes vízimalma. Az eredeti épület népies stílusban épült kétszintes épület, folyó felőli oldalán kapott helyet a három, Közép-Európában ritkaságnak számító, nagyméretű, alulcsapós vízkerék. Ez azt jelenti, hogy a legtöbb korabeli vízimalommal ellentétben itt a víz nem felül folyik a lapátokra, hanem a folyó sodrása alulról hajtja meg a kerekeket. A malom működése általában úgy nézett ki, hogy először a molnár a duzzasztózsilip reteszelő deszkáit, az úgy nevezett „tiltókat” felhúzta és rögzítette. Ekkor a víz a vízláda csatornáiba ömlött és mozgásba hozta a lapátkerekeket. Ezt magunk is láthattuk. A malomban nem csak gabonát, hanem kukoricát is daráltak. Ekkor csak az őrlőhengert indították be, a duzzasztógát és a túlfolyócsatornák zsilipeinek megfelelő beállításával.
Aznapi utolsó állomásunk Tunyogmatolcs volt, ahol megtekintettük a „ Kurta Kocsma” helyét, ahol most egy kevésbé kurta „Kurta Kocsma Látogatóközpont” áll. A „kurta kocsma” a Szamoson közlekedő komp mellett állt. Petőfi a matolcsi révre várva, betérhetett a közeli kocsmába. Az élmény nyomán született meg 1847 augusztusában a vers a költő tollából, Szatmárnémeti felé tartva. Azóta a Szamos is másfelé folyok, itt csak egy holtága maradt, s a kocsma sem áll, de az egyébként zárva tartó látogatóközpont szobájában Petőfi mégis ott ül a borára várva.
Élményektől elfáradva tértünk a szállásunkra, ahol finom csülkös bableves és fogyókúrás palacsinta volt a vacsoránk. Utána sétáltunk a gáton néhányan, majd ismét alkoholfogyasztással zártuk az élményekbe gazdagon napot.
Az első két nap és a további két nap tapasztalata, hogy Szabolcs-Szatmár-Bereg megye falvai nem „isten háta mögötti” elhanyagolt települések, hanem felújított, karbantartott portái, tornácos házai, gondozott kertjei kellemes látványt nyújtanak az utazónak. A lakói kedves, közvetlen, segítőkész emberek. Mindenhol megkérdezték, honnan jöttünk és szívesen beszéltek magukról. Az ételt nem csak felszolgálták, hanem megkérdezték, ízlik-e és van-e még kívánságunk. Összegezve, nagyon jó benyomást tettek ránk.
– Siklós Juli
Június 16., csütörtök
Korán reggel a gólyák kelepelését hallottam meg először, majd a szomszéd szobában lakó asszonytársaink kávéfőző trappját. A kávéillat bejött, de a kávé csak elsuhant az ajtónk előtt. Így én is kikecmeregtem az ágyból és friss kávéval kínáltam szobatársaimat. A közelben lakó szintén friss társaink már reggeli előtt sétára indultak a Tisza töltésén. Mint eddig minden reggel, szakácsnénk széles mosollyal az arcán plusz finomságként frissen készített lecsót tett elénk megtetőzve az amúgy is bőséges reggelinket.
A nap már erősen tűzött, pedig még reggel volt, amikor a Nagyarban, a Luby kastély rózsakertjében sétálgattunk. A parkban 400 fajta, 25.000 rózsa virágzik legszebb pompájában. Kár, hogy a szökőkút nem működött, pávák sem sétáltak a kertben, de a káprázatos színpompa elbűvölt bennünket. Szagolgatni is szerettük volna őket, de amik illatosak voltak tele voltak méhekkel és egyéb gyűjtögető rovarokkal. Kinek lett volna kedve beledugni az orrát a szirmok közé!? Inkább azon derültünk, ahogy a szorgalmas rovarok igyekeztek egymást kitúrni a porzók közeléből.
Rövid autózás után Petőfi fájához mentünk. Sokat időzött a költő ezen a gyönyörű vidéken, a kanyargó Tisza partján. Állítólag itt kapott ihletet Tisza című verséhez. A fája már nem él, villámcsapás végzett vele, de utolsó terméséből, egy makkból fát neveltek, így most örökösként őrködik a matuzsálem maradványa mellett.
A Tarpai Szárazmalom volt a következő állomásunk. Ez az ősi malom még állati erővel működött. Lónyúzónak is nevezték, mivel borzalmas erő kellett a hatalmas kerék forgatásához. Az emberek nagyon tisztelték az „életet adó malmot”, itt nem lehetett hangosan beszélni, káromkodni. Az idegenvezető találós kérdéseket tett fel, amire nemigen tudtunk válaszolni, de valami butaságot mindig kiszedett belőlünk, amit aztán helyreigazított. Távozáskor figyelmeztetett mindenkit, hogy alacsony a kijárat, vigyázzunk a fejünkre, de én ezt figyelmen kívül hagytam, így hangos koppanással az én fejem nyúzódott. Csak azért nem káromkodtam, mert tiltotta a malometikett.
Tovább sétálva a városban a régmúlt emlékeit idéztük fel szobrok, emlékművek előtt állva. II. Rákóczi Ferenc és Esze Tamás, a jobbágysorból brigadérossá emelkedett hős vezér kapcsolata volt a fő téma, de az ide száműzött szobornál, ami Bajcsy Zsilinszky Endrét ábrázolja hosszabban időztünk. Végezetül ellátogattunk a temetőbe, a politikus sírjához is.
Kicsi falvak református templomai következtek a délután folyamán. Elsőként Márokpapi középkori haranglábas templomát kerestük fel. Szomorúan sétálgattunk körülette, mert nem volt nyitva. Amikor már lemondtuk volna a belső megtekintésétől megjelent egy fiúcska, és átadta a templom kulcsát, így nem csak a külső festett virágmintákban, hanem a belső térben is nézelődhettünk.
Csaroda temploma a XIII. században épült egy kis szigetre. Közel 700 éves története során felújítás nem, csak restauráció történt, így szinte eredeti állapotában láthattuk a tulipán, vagy más néven életfa motívumokat, amelyek a belső falakat borítják és ülhettünk az eredeti padokban.
Itt az egyik holtág tiszavirágos, tavirózsás vizének partján fogyasztottuk el szendvics ebédünket, majd továbbálltunk.
Mind közül Tákos favázas temploma volt építészetileg a legérdekesebb. Malomkövekre fa alapot készítettek, oszlopokat állítottak, majd az oszlopok közét vesszőkkel fonták be, majd ezt vakolták be kívül, belül. Erre azért volt szükség, mert Mária Terézia nem engedte hogy kőtemplom épüljön a reformátusoknak. A nép mezítlábas Notre Dame-nak is nevezi, mivel a sarat lábbal dagasztották. Plafonját 58 virágmotívumos kazetta fedi. Világon egyedülálló a malomkőre épített szószéke, és festett- faragott hangvetője is.
Visszaérve Tivadarba még elsétáltunk a Tisza Házba is, ahol a Tisza történetével, és élővilágával ismerkedtünk meg.
Fáradtan, de élményekben gazdagon tértünk haza. Arra gondoltunk, hogy az előző napi káposztás paszuly után ma a híres kötött-tészta leves vár minket, de csalódnunk kellett, mert csontleves volt. Ettől persze jókedvünk és vállalkozó kedvünk nem apadt el. Ildi 4-5 km-es gyaloglásra invitált bennünket, amiből 8 km lett, és csak a támadásra készülő kutyák fordították vissza kis csapatunkat, különben ki tudja meddig kutyagoltunk volna? Napnyugta után értünk vissza. A Tisza homokpadján már kikötötték a kenukat, sátor állt, és a bográcsban készülő vacsora illata csiklandozta orrunkat. Szomjasan, porosan értünk haza, felhörpintettük frissítő italainkat, kicsit még beszélgettünk. Késő este szállásunkra tartva hangos nevetésünk verte fel a falu csendjét és harcias kutyáját.
Június 17., péntek
Elégedetten búcsúztunk a mindig vidám szakácsnénktól, a kedves háziaktól. Saci még begyűjtött néhány kaktuszpalántát a gyűjteményéhez. Még a folyton hangoskodó pulinak (?) és a hajnalban kelepelő gólyapárnak is búcsút intettünk. A háziak kedves kutyája a kapuig kísért minket.
Vaja felé vettük az irányt. A városban 1964-ben alapított Vay Ádám Múzeum a vajai Vay család XVII. századi várkastélyában kapott otthont. Az intézmény elsődleges feladata a Rákóczi-kor kutatása, a szabadságharc emlékének és kuruc hagyományoknak az ápolása. Vay Ádám kuruc tábornok II. Rákóczi Ferenc jobbkeze volt. Emigrációjukat is együtt kezdték, de Vay Lengyelországban maradt, s a mai Gdanskban halt meg. Maradványait Rákóczival egy időben hozták haza. Sírhelye a kastély mellett az emlékműve alatt van. A kastély bejárása után kellemes sétát tettünk a park árnyas fái alatt és gondozott fűszerkertjében.
Tiszalök felé tartva Kocsordnál említésre került az egyetlen magán atombunker, ami végül nem fejeződött be, de momentumként megmaradt az utókornak.
Hol jobbról, hol balról sötét zivatarfelhők rémisztgettek minket, de még Tiszalökre érve sem értek utol.
A Tiszalöki Vízlépcső és Zsilip monumentális építménye magán viseli az ötvenes évek stílusjegyeit, de az itt működő hadifogoly táborra csak egy szerény emlékmű emlékeztet. Pedig ez a létesítmény az itt fogvatartott, és embertelen körülmények között dolgoztatott foglyoknak is köszönheti létét. 1200 német, és 300 magyar hadifogoly dolgozott itt, közülük többen életüket is vesztették.
Sajnos nem érkezett erre vízi túrázó, pedig akkor láthattuk volna a zsilip működését is.
A Kis Tisza Természetvédelmi Tanösvénynél már annyira megközelített minket a sötét felhőzet, hogy egy-egy cseppjét a fejünkre ejthette. Nem tántoríthatott el minket a sétától, elővettük esőköpenyeinket, ettől viszont a felhők futamodtak meg, így továbbra is izzó napsütésben figyelhettük meg a fahídról és madárlesekből a récecsaládot, a békés csapatban úszkáló vadludakat, a szoborként álldogáló kócsagot, apró halakból álló halrajt. Zenei aláfestést a nádiposzáta rekedtes éneke adta. Számtalan madár röppent fel időről időre szinte az orrunk előtt, hogy aztán a vízen landoljon, vagy eltűnjön a sűrű nádasban.
A rövid, de annál izzasztóbb sétánk után letelepedtünk a közeli büfé asztalainál, és bár előre leadtuk a megrendelést, az érkezésünk időpontját is, mégis hosszas egyeztetés kezdődött. A munkafolyamat rossz szervezése miatt igencsak hosszúra nyúlt a várakozás. Gyomrunk hangos korgását még hangosabb nevetgélésünk nyomta el amíg elkészült ebédünk. Mentségükre legyen mondva, hogy minden frissen készült, bőséges és ízletes volt. Üdítővel, sörrel öblítettük le a finom falatokat, majd Ildi (magyar hangja segítségével) megköszönte a részvételt. Hálás szívvel köszöntük meg mi is a szervezést, és hogy betegen is végigvezetett minket ezen a csodálatos vidéken.
Konvojunk itt már feloszlott. Külön-külön folytattuk utunkat hazáig. Utólag értesültünk, hogy néhányukat mégiscsak utolérte az eső.
– Kövér Jutka
