A Törökugrató felé…
(K. Jutka beszámolója)
Ma a vagányok gyülekeztek a Széll Kálmán téren, ugyanis sokan visszabújtak az ágyba a reggeli eső miatt.
A huzatos téren egy kicsit fáztunk, mivel mindenki a beígért melegre készült, így kissé alul öltözöttek voltunk. Feri már itt bemelegíteni akart, ami később természetesen elmaradt.
Az első lépések kissé ijesztőek voltak, mert rögtön bokáig érő sár fogadott, de miután ezen átevickéltünk többé nem találkoztunk ilyen dagonyával.
Vidáman indultunk neki a túránknak, és hamarosan a nap is kisütött, átmelegítette fázós testünket, ami a buszmegállóban elfogyasztott itókának nem sikerült. Hamarosan elértünk egy padot, amire egy zenész (Lőrincz Sándor – Lörke) emléktáblája volt kihelyezve. Hogy miért pont ide az nem derült ki, talán itt talált ihletre, bár Feri szerint jobbra is találhatott volna.
Az első meredek szakaszt megmászva ráakadtunk egy piktortégla „bányára”, ami egy nem túl tágas lyukat jelentett. Ezért – és mivel a hossza csupán 10-15 méter – üregnek nevezik.
Tovább haladva egy kissé jobban kiépített üreget is találtunk. Nem lehetett könnyű kikaparni innen ezt az anyagot, hát még a szállítása! Speciális szekerekkel , muraközi lovakkal vontatták le a völgybe, de a hegyi úton sokszor borulás és halál lett a vége. A völgyben aztán téglává formázták, s a téglákat gyártó családok nevét is beleütötték. Így került forgalomba a hajdani szobafestők alapanyaga.
A Farkashegyre vezető út már sokunknak ismerős volt, mivel már többször jártunk erre. Egy kicsit gyönyörködtünk a környezetben, Feri mesélt az első vitorlázó repülőtérről, ahol a vitorlázó gépek még a szelek segítségével indulhattak útjukra. Itt áll a nemrégiben felújított emlékművük is, ami egy vitorlázó repülő két szárnyából áll.
A Szekrényes hegy felé vettük az irányt ismét egy jó kis kapaszkodóval. Hogy miért szekrényes, az nem derült ki.
A Csíki hegyek részeként itt Lóhegy, Kecskehegy is leledzik.
A jó köves úton nyoma sem volt a sárnak, de azért még akadt kicsit cuppanós terep is. Nemsokára megpillantottuk a Törökugrató meredek sziklafalát is, de nem nagyon akaródzott oda felmászni, így megelégedtünk a látványával.
A történet szerint az 1686-os Buda várának visszafoglalásáért folyó ostrom ideje alatt, egy török sereg Budaörs felől akarta áttörni az ostromlók gyűrűjét, hogy segítsen a várban rekedt törököknek. A keresztények szétverték a török csapatokat, vezérük Szolimán pasa fejvesztve menekült fel a hegyen, amikor is útját állta a hegy meredek szakadéka. A bátor és meglehetősen vakmerő pasa nem akart fogságba kerülni, megsarkantyúzta lovát, és hősiesen leugratott a mélybe. Innen ered a hegy fura neve, a Törökugrató.
Hamarosan megérkeztünk a Huszonnégyökrös hegyre, ahol hosszabb pihenőt tartottunk. Előkerültek a hátizsákokból a szendvicsek, sütik.
Ehhez a fura elnevezéshez kétféle legenda is fűződik: Egyszer egy hentes fogadásból egy szuszra szaladt fel a csúcsra, de sajnos ő nem élte túl a fogadást. A másik, hogy a törökök 24 ökörrel vontatták fel ide az ágyúkat.
Visszakerültek ránk a kabátok is, mert ismét szürke felhők takarták el a napot. Innen már a jóllakottságtól elnehezülve hazafele vettük az irányt. Mire Kelenföldre értünk ismét esni kezdett az eső, így két zápor közt nagyon kellemes túrát tehettünk ma a budai hegyekben.
