Február 24.-én, egy igazi hűvös, borongós télvégi reggelen 27 ’Zerge’ gyülekezett a pesterzsébeti HÉV megállójában. A túlfűtött szerelvényekben lassacskán döcögtünk Ráckevére, utána pedig busszal száguldottunk Szigetbecsére.
Első utunk a Művelődési Házba vezetett, ahol már limonádéval és kényelmes székekkel várt minket Ágnes, a könyvtáros. Személyében egy igazi lokálpatriótát ismerhettünk meg, aki minden szabadidejét a hagyományok megőrzésére, a falusi kultúra népszerűsítésére fordítja, és amiért anyagi megbecsülés nem jár.
Mesélt nekünk Szigetbecse és környékének történelméről, a Becse Gergely nemzetségről. Mondanivalójában saját szavába vágva mindent be akart sűríteni, ezért nem volt egészen érthető. A falu nevét 1217-ben említette először oklevél Beche néven. A település névadója Becse Gergely nemzetség volt, akiknek ősei III. Béla kíséretében tértek vissza Bizáncból. 1479-ben Hunyadi Mátyás özvegye, Beatrix királyné tulajdonaként említik a falut. A török uralom végére elpusztult Becse lakossága, helyükbe először szerbek települnek meg, majd stájer és sváb telepesek érkeztek. 1910-ben 956 lakosából 767 magyar, 183 német volt. A falunak 1946-ig szinte 85%-ban német lakossága volt. Jelenleg is nemzetiségi település, magyarok és svábok lakják.
Szigetbecsén ma is ápolják a régi néphagyományokat, például a híres húsvéti ”tojásfutást”, amelyet húsvétvasárnap du. 5 órakor rendezik meg.
Az előadás után átsétáltunk a közeli André Kertész (született Kohn Andor) házba, amely a világhírű magyar fotóművésznek állított emléket. Igazán érdekes kiállítást tekinthettünk meg. Rokonai révén itt töltötte gyermekkora nagy részét és itt kezdett fotózni a jeles művész. 1985-ben bekövetkezett halála után, végakaratának köszönhetően számos munkája és személyes tárgya került a településre, ahol ezt a szép, de télvíz idején elég hideg emlékházat berendezték a tiszteletére.
Apját 15 éves korában elvesztette, és gyerekkorát Budapesten, a Teleki tér környékén és vidéki rokonoknál Szigetbecsén töltötte, ami később egész világlátására nagy hatással volt. Még 14 éves korában kapott egy – mai szemmel nézve – nagy és nehézkes fényképezőgépet. A Monarchia hadseregében részt vett az első világháborúban. Állvány nélkül is használható gépével már frontkatonaként érdekes képeket készített. Elképzelni is nehéz, hogy milyen súlyos lehetett, a teljes menetfelszerelése mellett cipelnie a fényképezőgépet, a menetben haladó katonák közül kilépni, majd újra visszatérni a menetoszlopba.
1915-ben megsebesült, és több mint két évig ápolták, többek közt Esztergomban. Az esztergomi uszodában készítette például híres „víz alatti úszó” fotóját. Később fényképezte a hazainduló katonavonatokat, és a felbomló hadsereget. A béke beköszönte után még intenzívebben kezdett fotózni. Több fotóját közölték magyar lapok. Sok képén szerepelt saját maga, öccse, Jenő vagy szerelme, Erzsébet. Sokat kísérletezett, játszott a fényekkel, sziluettekkel.
Hosszú élete utazásokban, kalandokban és csodálatos fotók készítésével telt. Élt Párizsban, New Yorkban, de gyakran visszatért és emlékeiben mindig élt csodálatos gyermekkorának színhelye, Szigetbecse. Az én személyes véleményem az, hogy a maga realitásában látta a világot, nem szépítette a valóságot, de minden fotóján átütött a természet szeretete, az emberek tisztelete. Nagyon jó ötlet volt eljönni ebbe a faluba és megnézni a kiállítását. Érdemes meglátogatni a budapesti Capa múzeumot is és megtekinteni az üvegre készített fotóit.
Ágnes ezután elvezetett minket a faluházhoz, ahol elmondta, hogy Szigetbecse mai lakossága a 18. század elején Stájerországból betelepült német családok leszármazottai. Lakóházaik, a sváb építészet jegyeit hordozó szép, tornácos, vaskerítéses házak ma is a falu gyöngyszemei Egy ilyen, az 1940-es évek elején épült házat újított fel az önkormányzat 2010-ben. A faluból összegyűjtött tárgyak alapján elkészült helytörténeti kiállítást 2011-ben adták át. Amíg a korhű berendezéseket szemléltük, szó esett a sváb lakosság 1946-os kitelepítéséről is. Közben többen közülünk elmondták, hogy olyan érzés van e falak között, mintha újra a nagyszüleiknél lennénk látogatóban. Nekem legjobban Ágnes virágos nemez táskája tetszett, amelyet saját kezűleg készített.
A sok érdekes látnivaló után már nagyon vágytunk egy jóleső mozgásra, és végre elkezdődött a nordikos túra, de előtte még megcsodáltuk a sváb házak szépen rendezett portáit. Nem indulhattunk azonban üres gyomorral, elfogyasztottuk a szendvicseinket, kínálgattuk az édességeket és kicsi taksonyi pálinkával melegítettük magunkat, mert még mindig elég hűvös volt. Utána már valóban elindultunk meghódítani a 121 hektár természetvédelmi terület egy kicsi részét, ahol ártéri erdők és a „királyrét vesszős” található.
Váratlanul S. Feri állt előttünk, mintha a földből nőtt volna ki. Itt kanyarodtunk be a rendkívül romantikus, de kicsit nehezen járható „Tőzike” tanösvényre. Sajnos a tőzike még vagy már nem virágzott és őzikét sem láttunk, viszont szépen kanyarogtunk az avarban, a lehullott ágak között. A ’fiúknak’, R. Palinak, H.Pistának hirtelen előre kellett menni, ekkor már erősen gyanakodtam, hogy valami nagyon veszélyes helyre érkeztünk. Szerencsére az erős férfikezek segítségével száraz lábbal átkeltünk az imbolygó pallókon, senki nem lépett félre. Engem legjobban a saját botom zavart az átkelésben.
A holtág partjára sajnos nem volt érdemes lemenni, mert az mindenhol beépített, így visszafelé kanyarodtunk, ismét megálltunk a pihenőhelynél, majd kicsit sétáltunk a faluban, ahol már nyílt a hóvirág és a kis lila csillagvirág. Csapatunkban ekkor már felbomlott a rend, talán mindenki elfáradt. Ez abban nyilvánult meg, hogy nem tudtunk elszakadni egy-egy kicsi növény csodálásától, kábultan ballagtunk, mint az óvodások.
A nagyon kedves kezdeményezést, az Életfát már csak távolról szemléltük meg. Minden évben a rajta levő színes virágokra kerülnek fel az újszülött babák nevei. Végül kellemesen elfáradva elfoglaltuk helyünket a Becsei vendéglőben. Én sajnos a kulináris élvezetekben most nem tudtam részt venni, Margóval és Edittel hamarosan felszálltunk a távolsági buszra és rendben hazaértünk, én néhány perccel az első tanítványom érkezése előtt. Nagyon jó kirándulás volt, mint mindig.
– Siklós Juli
A Holtág egy része
