Dobogókőtől Pilisszentlélekig
Hűvös szombat reggelen 22 elszánt Zerge gyülekezett a Nyugati pályaudvarnál a szokott helyen, a megszokottól kicsit korábban. A borongós idő ellenére bizakodóan és jókedvűen utaztunk Esztergomig, onnan távolsági busszal Dobogókőig. Szerencsére nekünk volt igazunk, az esőtől visszariadt társaink tévedtek, mert csapadék nem volt. Volt viszont metsző szél és kifejezetten hideg idő, ami ellen meleg öltözékkel lehetett védekezni. Felhívnám a figyelmet R. Gabi kitűnő fejfedőjére, amelynek bizonyos felvonuláson nagy sikere lenne. Erre azonban később volt szükség, mert csupán néhány métert kellett sétálnunk a „Bohém” étteremig, ami egy nagyon kellemes, tiszta és barátságos hely, és ahol mindenki rövid idő alatt hozzájutott kedvenc kávéjához, vagy más frissítőhöz.
Pontosan 11 órakor indult a túra. Tudnunk kell, hogy Dobogókő a Visegrádi hegység legmagasabb pontja, a tengerszint felett 700 méter magasan. Ez a vidék a magyar turistamozgalom egyik bölcsője. Először körülnéztünk a csúcson, ahol egy pillantást vetettünk az ország első turistaházára, a Báró Eötvös Lóránd menedékházra, amely Phin József tervei alapján épült 1898-ban.
Eötvös Lorándról megemlíteném még, hogy, nemcsak kiemelkedő tudós fizikus és közéleti személyiség volt, hanem aktív turista is. Nyaranként megmászta az Alpok meredek csúcsait két leányával, akik (szegények) hosszú, fekete szoknyát viseltek a hegymászás közben is.
Mi pedig elindultunk szépen lefelé az erdőben, amely ezen a magasságon téli, kopár arcát mutatta. Az első megállónk a Rezső kilátó volt, hol megcsodálhattuk a szürke időben is csodálatos panorámát. A Magyar Turista Egyesület Tirts Rezsőről királyi erdőtanácsosról nevezte ezt a helyet, ahonnan a legszélesebb panorámát láthattuk, amely a Dunát övező hegyvidékre nyílik. Megcsodáltuk Visegrádot, a tőlünk alig fél méterrel alacsonyabb Prédikálószéket és a Duna túlsó partján magasodó Börzsöny hegyeit, völgyeit. Csodálatos élmény volt.
Ballagtunk tovább lefelé, a nap sugarai áthatoltak a felhők között, már nem fázott senki, amikor megérkeztünk egy nemrégiben felfedezett obeliszkhez, amelyet Hegedűs Kandid Lajosról neveztek el, aki jogtudós volt, a MTA tagja, de nem lehet tudni, van-e köze a turizmushoz.
A Tost-sziklákhoz érkezve kényelmesen elhelyezkedtünk az asztaloknál, padoknál és megettük szendvics ebédünket, közben nem csak teát ittunk.
A sziklát Tost Gyula XIX. századi erdőmérnökről, miniszteri tanácsosról nevezték el, aki turistautakat épített a környéken – emlékoszlopa is a helyszínen található. A kis szerpentin és a pihenő az 1910-es években alakult Magyar Turista Szövetség egyik korai munkája során épült.
Az ebédtől kissé lelassulva indultunk tovább lefelé, még mindig vidáman cseverészve. Mi már majdnem elfáradtunk, amikor szemből, a hegynek felfelé pólóban, kis nadrágban izzadó fiatal sportemberek futottak. Még udvariasan köszönni is volt energiájuk. Levonhatjuk a következtetést: Mennyivel jobb idős erdőjárónak lenni. Hamarosan megérkeztünk Hegyi Szent Bernát domborműhöz, amely Madarassy Walter alkotása.
Ki volt valójában Szent Bernát? A XI. század derekán, Savoyai Mentoni Bernát báró szerzeteskolostort építtetett egy alpesi hágón. Egy szorost uraló kolostorban Mentoni Bernát és rendtársai élelmet és a kiszámíthatatlan magashegységi időjárás viszontagságai ellen menedéket adtak a vándoroknak, a környéket jól ismerő szerzetesek az eltévedt utazókat pedig felkutatták és megmentették. Ezért lett Szent Bernát a vándorok, utazók és később (jóval később) a turisták védőszentje. És valóban jól láthattuk a domborművön, a szerzetes mellett a nagyon kedvelt bernáti kutya jellegzetes fejét. Valóban a szerzetesek kitenyésztették a nagytestű, rendkívül barátságos bernáthegyi kutyát, amelynek sok alpesi hegyekben kiránduló, síelő ember köszönheti az életét.
A nagyon fáradt útitársaink kis extrapihenőhöz jutottak, amíg mi megnéztük a kicsi tavat, ami a Hoffmann kunyhó felett és a Hoffmann forrásnál található. Utána elérkeztünk az utunk „legveszélyesebb” részéhez, amikor ismét erős férfikezekre volt szükség. H.Pista, R.Pali és a mi Ferink készségesen segítettek a kicsit meredek és csúszós úton bizonytalanul haladó sporttársainknak.
Ahogyan haladtunk lefelé, a természet is változott. A fákon, bokrokon megjelentek a rügyekből kipattant pici zöld levelek, a fák tövében nem csak hóvirág, hanem a tavasz másik hírnöke a pirosló hunyor. Valójában nem piros, hanem egészen sötét lila. Arra lettem figyelmes, hogy a vidám csevegésünk alábbhagyott, mert az út kissé felfelé emelkedett, majd elértük a Pálos kolostorromokat.
Ez az egyetlen magyar alapítású középkori szerzetesrend. a Magyar Pálos Rend története szempontjából a Pilis területe meghatározó jelentőségű. A 18-19. században a romos épületek falai még magasan álltak. Amikor az első ásatásokra sor került (1928-1933), már csak néhány falcsonk magasodott a föld fölé. Ekkor tisztázódott a főbb épültek elrendezése, A templomhoz csatlakozó keleti épületszárny emeletes lehetett. Az ásatás során előkerültek a helyiségeket valaha fűtő kályhák csempemaradványai. Ezekből arra következtethetünk, hogy nagyon díszesek lehettek.
A „vert sereg”-hez egyre jobban hasonlító csapatunk végül megérkezett Pajkaszegre (szül. Pilisszentlélek) és hamar megtaláltuk a „Vegyesboltot” (Sajnos zárva volt) és „Teca kocsmáját”. Ez utóbbi teljesen olyan volt, mint a „mesében”, illetve sokkal jobb, mert kávét és némi ennivalót is lehetett kapni.
Az időjárás ismét hűvösre fordult, visszavettük a pulóvereket és hamarosan felszálltunk az Esztergomba induló buszra. A vonathoz szerencsére azonnali csatlakozásunk volt, így fáradtan, de még mindig vidám csevegéssel utaztunk hazáig. Én pontosan reggeli indulásomtól számítva 12 óra múlva nyitottam ki a bejárati ajtónkat.
– Siklós Juli
Kilátás Dobogókőtől
