Vecsésen kászálódtunk le a buszról, és már tudtuk, hogy ma igen melegünk lesz. Mire a Hősök ligetébe értünk már csak a nagyon fázósakon volt kabát.
A ligetben a hatalmas fák árnyékában három szoborcsoport állít emléket az első világháború, a málenkij robot áldozatainak, valamint Róder Imre kántortanítónak, aki a helyi kulturális élet felvirágoztatásában játszott nagy szerepet. 
Valaha itt volt a település központja, innen indult útjára Vecsés fejlődése. Egykor itt épültek fel a betelepülő családok házai. Régi stílusú, vagy vályogból épült házat már csak elvétve láttunk, miközben lassan haladtunk úti célunk felé. Kiérve a városból egy erdősáv még lomb nélküli fái adtak egy ici-pici árnyékot. A káposztaföldön hagyott, rothadásnak indult növények erősen éreztették, hogy itt tavaly káposzták nőttek.
Ferihegyen jártunk már, érdekes, hogy szinte teljesen sík vidékről van szó, mégis hegynek nevezik ezt a területet. Ez a terület a Duna hordalékából, valamint a szél által összehordott  nagyobb homokdombokból alakult, amit a helyiek el is neveztek hegynek, nevét pedig a terület tulajdonosának keresztnevéről kapta. Magassága kb. a Gellért heggyel egyenlő. A Liszt Ferenc repülőtér kifutópályája vége felé igyekeztünk, velünk ellentétes irányban egy jól kiépített mederben szép, tiszta víz folydogált. Nevenincs pataknak neveztem el.
Éppen startjelre várakozott egy repülőgép, amikor a biztonsági kerítés végéhez értünk, így megcsodálhattuk a felszállást. Még néhányszor megálltunk, hogy szinte testközelből lássuk ahogy egyre nagyobb sebességgel elemelkednek a betonról az utasokkal teli repülők. 
Tovább baktattunk a szárazság miatt szinte sivatagossá vált homokos úton. Sóvárogva tekintettünk a közeli erdő felé, reménykedve egy kis árnyékban, amikor egy mezei nyulat felriasztottunk, ami aztán a bozóton keresztül nagy szökkenésekkel villámgyorsan eltűnt a szemünk elől. Végre elértük az erdő szélét, de a nap ellenkező irányból sütött, így tovább élveztük a márciusi hőséget. Azért csak elértük a mocsár helyét, azért csak a helyét, mert sajnos teljesen kiszáradt. Csak a nádas, meg a tájékoztató táblák jelzik, hogy itt néhány éve még vizes élőhely volt. Hiába kerestük a vízimadarakat, csak a víz után sóvárgó mocsár szomorú látványát leltük.
Itt viszont nagyon kellemes pihenőhelyre érkeztünk. Letelepedtünk az asztalokhoz, és a fiúk rögtön csokival köszöntöttek minket Nőnap alkalmából. (Feri stílusosan apró mackó csokikkal – majdnem pontosan 7 évvel ezelőtt hozta először a kabalánkat, a mackóját). Előkerült a csúcsital is, pedig ezen a sík terepen csúcsra csak az mehetett, aki felmászott a kilátóba. Elfogyasztottuk az otthonról hozott elemózsiát, pihentünk egy kicsit, majd folytattuk utunkat a Béka tanösvényen, megkerülve a mocsarat. Még néhány km-t gyalogoltunk szántóföldek mellett, és mire becammogtunk a rákoskerti állomásra, már a vonatunk is megérkezett. A melegtől elcsigázottan, de vidáman szálltunk fel a vonatunkra, ami hazafele vette az irányt velünk. 

– Kövér Jutka

A kirándulás albumát csak a Baráti Kör bejelentkezett tagjai láthatják.

Radarállomás a felszálló pálya mellett.

Kilátó a „mocsár” szélén.