Tököli parkerdő – Szigethalmi vadaspark
A buszról leszállva megcsapta orrunkat a frissen kaszált fű illata ettől rögtön kedvet kaptunk hozzá, hogy belevessük magunkat az egyre jobban zöldellő erdő sűrűjébe, de előtte még a vadaspark felé vettük az irányt.
Az állatok élénken fogadtak minket, mert éppen a reggeli etetés után érkeztünk. A libák hangos gágogással köszöntek, folytatták birkák bégetéssel, a papagájok hangos rikoltással. Persze csendesebb állatok is laknak itt, őket is elmélyülve, kényelmesen sétálgatva figyeltük meg, a kis szurikáta őrszem meg minket figyelt éber tekintettel. Az állatparktól egy szamár hangja kísért ki, aki keserves bőgéssel vette tudomásul, hogy a talicskában nem neki tolják az abrakot a gondozók.
Következő állomásunk az állatmentő állomás volt a vadaspark közelében. Itt a testi, vagy mentálisan sérült állatoknak biztosítanak háborítatlan környezetet. Kizárólag a magasépítésű, zárt korláttal ellátott járdán lehet körbejárni. A vezetőnk megkért minket, hogy csendben járjunk az úton, hogy ne riasszuk meg az amúgy is riadt állatokat. Szinte meditációs hangulatot adott, hogy néma csendben sétáltunk, csak néha egy-egy suttogás hallatszott, ha valamilyen állatot megpillantottuk. A legcukibbak a néhány napos csíkos vadmalackák voltak, ahogy összebújva az anyjuk közelében mozgolódtak. Nem úgy a három hetes malacok! Ők már birkóztak, rohangáltak, anyjuk időnként szigorúan rájuk röffentet, amitől rögtön tudták, hogy hol a határ.
Ezután kezdődött az igazi nodic-walking túránk. Hosszú, kényelmes, madárdalos erdei séta után értünk el a pihenő helyre, egy erdészház közelében. Itt letelepedtünk, és előkerültek a húsvéti sütik, na meg a snapszos poharak. Lampert Zsuzsi egészségére hajtottuk fel a nedűt, mert aznap születésnapja volt, és sajnos most nem lehetett velünk.
Nemsokára kiértünk a Dunapartra, itt kettévált a csapat. Aki nem akart ebédelni, egy korábbi busszal hazaindulhatott. Néhány pecás fagyoskodott a parti sétányon, a madarak is elbújtak a hűvös elől, csak egy padon üldögélő vidám pecás és hala vigyorgó szobra tette derültté az egyre borúsabb időt.
Alighogy letelepedtünk a Karám büfé asztalaihoz, amikor leszakadt az ég! Falatozásunkhoz a tetőn kopogó jég zenéje biztosította a zenét, de mire lenyeltük az utolsó falatokat az eső is elállt, így élményekkel gazdagon, száraz bőrrel indultunk haza.
– Kövér Jutka
