Hajókirándulás Szentendrére
Betontörők fülsiketítő zakatolása, porfelhővel keveredő vízpára borított be bennünket, miközben hajónk érkezésére vártunk. A hajón végre csend, nyugalom, és főleg kellemes hűvös volt. A másfél órás úton vidáman beszélgettünk, eszegettünk, figyeltük az ébredező vízparti életet, és reménykedtünk, hogy a városban is elviselhető lesz a hőség. Reményeink a partra lépés pillanatában elszálltak. A forróság szinte mellbe vágott minket, és így egy kicsit kedveszegetten indultunk el. Rövid séta után egy kicsi japánkert adott megkönnyebbülést különleges formára nyírt fáival, bambusz csobogóval, sziklákról lecsorgó patakjával. Egy kicsit gyönyörködtünk a hatalmasra nőtt aranyhalakban, majd tovább indultunk. Néhány lépés után Czóbel Béla festőművész szobrát pillantottuk meg, aki Szentendrén halt meg. A szobor egy fáradt, megtört ember alakját mutatta. Róla van még elnevezve a közeli szoborpark. A szobrok közt felsétáltunk a régi művésztelephez, ami mára már lepusztult, de a kerítésen bekukkantva láthattuk a régi, romantikus, alkotásra inspiráló hangulatát. A mellette újonnan épült mai modern galériák alkotásain túl kiállításoknak ad helyet. Hangulatos utcákon sétálva értük el a belvárost, ahol már nyüzsgő, kis üzletekkel tarkított kép fogadott minket. A színes esernyők utcáján lesétáltunk a Dunakorzóra, de a tűző nap visszakergetett a hűvösebb mellékutcába. Néhány lépés, és máris a Szerb Egyházi Múzeumnál voltunk, ahol már vártak bennünket.
Vezetőnk elég álmosan kezdte a szerb egyházi történelem bemutatását, meneküléseiket, vándorlásaikat, de a második teremben, ahol az ikonokat mutatta be már némi humorral is fűszerezte. Kisebb, nagyobb ikonok voltak mindenfelé. Elmagyarázta a különböző korok ikonfestési technikáit is. Tájékoztatott minket, hogy a szobrokat a szerb vallás bálványnak tekinti, így azok nem léteznek templomaikban.
A következő teremben Naum püspök csodatévő munkásságáról mesélt. Ő volt a mai is használatos cirill írás feltalálója.
Az új épületszárnyban a liturgiák eszközeit, valamint a papok öltözetét láthattuk. Ha egy szerzetes minden valamilyen liturgikus jelentéssel bíró ruhát, amik ezüst szállal voltak átszőve felvett, és még a palástot is ráterítették, a súlya akár 40 kg is lehetett. Megállapítottuk, hogy a kiállított palást igen termetes emberé lehetett, persze, ha több réteg vastag ruházat fölé tették rá a palástot kellett a nagy méret. Még a házasságkötési szokásaikról beszélt, sok humorral megfűszerezve, ami eltér a mienktől. Esküt nem tesznek az egybekelők, hanem a pópa által fejükre helyezett koronával szentesítik a házasságot.
Elhagyva a múzeumot átsétáltunk a templomba, ami kívülről katolikus, de díszes ortodox belsővel rendelkezik. Ez Mária Terézia idejéből származik, aki megparancsolta, hogy az ortodox vallásúak templomainak pontosan úgy kell kinézni, mint egy katolikus templomnak. Szerencsére a belsővel nem foglalkozott.
Egyházuk „éneklő egyház”. A hangszerek használata tilos. Minden imát vokalikusan énekelnek végig.
Kalauzunk részletesen bemutatta a férfi és női templom helységeit. A női sokkal kisebb, és hátul van. Itt helyezik el a keresztelő medencét is.
Az istentiszteletet állva kell végighallgatni, ami akár két órás is lehet, ezért a fal mellett támaszkodók vannak kialakítva a beteg, öreg embereknek. A szentély megközelíthetetlen a hívők számára. Csak akkor kukkanthatnak be, ha nyitva van az ajtaja.
A közel másfél órás vezetést megköszöntük, és már korgó gyomorral igyekeztünk az étterem kerthelyisége felé. A napernyők árnyékot biztosítottak, a kiszolgálás gyors, az ebéd finom volt, így ebéd után még egy-egy pohár ital elfogyasztásával elüldögéltünk a hajó indulásáig.
Már nem volt más hátra, mint kényelmesen elhelyezkedni a hajón, és hazaringatózni a hűsítő hullámokon.
– Kövér Jutka
