Hóvirág nézőben az Alcsúti Arborétumban
Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet, mindenki ismeri ezt az örök igazságot. Pénteken délelőtt 24 jó ember gyülekezett a Kelenföldi pályaudvaron, aki mind a híres alcsúti hóvirágokra volt kíváncsi. Az utazás nem tűnt hosszúnak, 20 perc vonaton, 15 perc busszal.
A tudnivalókat kezdjük az alapoknál. Az Alcsúti Arborétum Magyarország legeredetibb angolparkja, 1820-as telepítése József Nádor nevéhez fűződik. Ő volt az első Habsburg, aki Magyarországon letelepedve birtokot szerzett. A kastély parkja ma több mint 40 hektáros, növényritkaságok egész sorát rejtő arborétumnak ad helyet. A főherceg kastélyának tájkertje ritka növényekben gazdag, emiatt az elsők közé tartozott az egész birodalomban. Az arborétum minden évszakban más-más arculatát mutatja, a kora tavasszal nyíló hatalmas hóvirágmező egyedülálló az országban. A mediterrán hóvirágoknak különféle fajtái nyújtanak látványosságot az ide látogatók számára. Pontosan ez érdekelt minket is.
Türelmesen megvártuk, amíg Ildi a vonaton összeszedett 1000 és 200 forintosokat leszámolta a pénztárban, majd együtt elindultunk felfedező útra. Hiába mondta Ildi, hogy majd 3-kor találkozunk, mindenki egyénileg sétálhat a parkban, mi ragaszkodtunk egymás társaságához és bevártuk a lemaradókat.
Először a különböző hóvirágfajtákkal ismerkedtünk meg. Nem is gondoltuk, hogy milyen sokféle van belőle. Első pillanatban nehéz megkülönböztetni őket, nekünk a továbbiakban is kevéssé sikerült. Először a tavaszi tőzikét pillantottuk meg, amelynek csúcsa sárgászöld és ő valóban nagyon különbözik a többitől. Ezen a két és fél hektáros mediterrán hóvirágmezőn 7 hóvirágfaj 24 fajtája tekinthető meg, elméletileg. Mi persze nem láttuk mindegyiket, vagy nem mindig tudtuk, hogy melyiket látjuk. Abban biztos vagyok, hogy megtekintettük a Kikeleti, a Kaukázusi, a Redőslevelű és a Pompás fajtát. Mi mindegyiket pompásnak láttuk. Sajnos az enyhe tél és a korai tavasznak köszönhetően a legtöbb olyan volt már, mint az 50 körüli hölgyek, bájosan hervadók. Ennek ellenére sok „csokor” különösen közelről nézve gyönyörű volt, ami a képeken is jól látható.
A rengeteg hóvirágtól elkábulva, kicsit elfáradva kényelmes padokhoz értünk, leültünk egy kicsit és elfogyasztottuk a szendvicseinket. Gyorsabb tempóval haladtunk tovább, mert még rengeteg látnivalónk volt. Másfajta virágokkal is találkozhattunk: sárga téltemetőt, fekete hunyort (nem a virága fekete, hanem a gumója) és rengeteg sárga és lila krókuszt láttunk. Csodálatos fákban is gyönyörködtünk, miközben a madarak csivitelését hallgattuk (K. Jutka sajnálhatja, hogy nem volt ott). Legszebb idős fái a parknak a törökmogyorók, tulipánfák, vasfák, mocsárciprusok, jegenyefenyők. Nekünk a többszáz éves platánfa tetszett a legjobban, amelyet hat ember tudna körbefogni. Mi nem fogtuk körbe, de a csoportkép hátterében látható.
Tovább sétálva a parkban, nagyon romantikus helyeken jártunk. Először egy szép régi kőhídon mentünk keresztül, majd a kicsi Hermina szigetre értünk, közben már virágzó fákkal is találkoztunk.
Mindenki szerette volna látni a kastélyt, de annak csak a homlokzata maradt meg, mert az épület nagy része 1945-ben tüzérségi harcban megsérült, majd teljesen a tűz martaléka lett. A kerti építmények közül a babaház, medveház, és kisebb építmények láthatók, valamint a kastélykápolna is, amelyet istállóból alakítottak ki.
Sétánk azonban nem volt váratlan eseménytől mentes. Katika lábát egy nordikbot véletlenül megsebesítette. Nagyon fájt és vérzett. Szerencsére Ildi szakszerű elsősegélyben részesítette és nemsokára vidáman folytatta az útját.
Sétánk végén megismerkedtünk a birtok és a kastély utolsó lakóival. Alcsúton született Habsburg-Lotharingiai József Ágost főherceg, magyar kormányzó, 1944-ig a magyar politikai élet befolyásos személyisége volt. A főherceg és felesége – Auguszta Mária Lujza bajor hercegnő – részt vállalt alcsúti, felcsúti és a környező tanyákon élő gyerekek oktatásában, iskoláztatásában. A főherceg gyermekei használták a kastély mellett található kis díszes épületet, a Babaházat. Nekem ez a gyerekeknek kialakított kis kert nagyon tetszett, mert fái hűs árnyékot adtak a legmelegebb nyári napokon is. A kastélyt lakói 1944 végén hagyták el, a két hónapon belüli hazatérés reményében értékeiket hátrahagyva távoztak, de visszatérni már nem tudtak. A legenda szerint kizárólag a kastély kulcsait vitték magukkal, amit mi is láthattuk a főherceg ükunokájáról készült fotón.
A sétától, a sok tudnivalótól elfáradva érkeztünk a kijárathoz. Volt még időnk kávét inni és az Ildi által vásárolt hatalmas adag sültkrumpli elfogyasztásában segíteni. Vidáman szálltunk fel a buszra, nem is sejtettük, hogy egyikünk a legféltettebb kincsét, a mobiltelefonját a buszon felejti. Ne kérdezzétek, hogy ki volt, bárki is lehetett, mert mindannyian figyelmetlenek voltunk. Én is elhagytam a sapkámat, a botomat, mindkettőt utánam hozták. Szerencsére lelkiismeretes emberek visszajuttatták a készüléket a tulajdonosának. A kirándulásunk tehát jól sikerült és ismét sok élménnyel lettünk gazdagabbak.
– Siklós Juli
