A kényelmes, csendes vonatozás után eszeveszett iramban száguldott velünk a tatabányai csuklós busz, mire végre leszállhattunk róla Dunaalmáson. Alig tettünk néhány lépést amikor Feri felhívta figyelmünket egy szerényen megbújó emlékműre, amely a szabadságharc utolsó győztes csatájának állít emléket. Alig 10 nappal a világosi fegyverletétel előtt Klapka katonái váratlan támadást indítottak az osztrákok ellen, akiket annyira meglepett ez, hogy hanyatt-homlok elmenekültek. A győztes almási csatának állít emléket a süttői márványból készült kokárda.
Emelkedni kezdett az út. A hosszú téli visszafogott túrák után lassan, kicsit szuszogva baktattunk felfelé, és már ott is álltunk Csokonai Vitéz Mihály híres múzsája, Lilla síremlékénél. Míg olvasgattuk a sírfeliratokat, Sztankay István előadásában meghallgattuk Csokonai: Reményhez c. versét, talán a leghíresebbet a Lilla versek közül. (rossz nyelvek szerint eredetileg nem mind Lillához íródott, de időközben a költő átírta Lilla formátumra). Feri rövid átfogó történetet mesélt a híressé vált hölgy életéről, rövid szerelmi történetükről. Bár szerelmük nem teljesedett be, Lilla élete végéig mindent megtett, hogy megtudja a nagyvilág, hogy ő a közben hallhatatlan nemzeti költővé vált Csokonai múzsája.
A temetőt elhagyva a dunaalmási római úton folytattuk utunkat. Ez az út már az I. századtól üzemelt, és a közeli kőbányából kitermelt édesvízi mészkövet szállították ezen, mely a környéken létesült római telep építményeihez könnyen formálható alapanyagot biztosított. Egy kicsit elméláztunk azon, hogy milyen kemény munka lehetett ez abban a korban, amikor római rabszolgák helyettesítették a mai kamionokat. Útközben gyönyörködtünk a kilátásban, hallgattuk a távoli kakas kukorékolását, a hatalmas szőrme bundával rendelkező racka juh kolompolását, és egy kényelmes sétával már meg is pillantottuk a Kőpite-hegyet. Furcsa nevét állítólag a lepényhez hasonló formája miatt kapta. Figyelmünket egy pillanatra elterelte egy felriadt vadnyúl, ahogy jókora testével nagyokat ugrálva átszáguldott előttünk.
Megálltunk ebédelni, pezsgővel koccintottunk az elmúlt 9 közös évünkre, majd felkapaszkodtunk a Kőpite csúcsán lévő tájékoztató táblához. Innen szinte körpanoráma tárult elénk, és a fotók, nyilak segítségével felfedezhettük a környéket. Nem bántuk, hogy leereszkedtünk a hegyről, mert itt csípőssé vált a szél, az álldogálásban kezdtük fázni.
Egy erdei bekötő úton a kőfejtő felé vettük az irányt. A kitermelés régen befejeződött és a kutatóknak adta át a helyét. A laza édesvízi mészkő fosszíliákat rejtett. Találtak itt mamut, régen kihalt teknős maradványt, és többszáz ősnövény lenyomatot.
Lassan a község házai közt haladva a Duna partjára értünk. Innen már Neszmélyen kutyagoltunk tovább a néhány éve üzemelő komphoz. Érdekessége, hogy a Neszmély-Dunaradvány között működő komppal 40 km-es utat lehet spórolni, és ráadásul ingyen szállítja az utasokat. A kikötő épületében kicsit átmelegedhettünk, felfrissülve indultunk tovább a Hajó skanzenhez.
Itt a dunai hajózás fejlődését láthattuk néhány hajón keresztül. Feri a Szent Ilona-öbölben kiállított hajókról egyenként beszélt. Mind közül a legszomorúbb látványt a Petőfi gőzhajó nyújtotta. Az impozáns hajót éppen felújítani szállították Apatinba, ahol tűz ütött ki rajta. A pompás hajóból egy rozsdával borított, kiégett mementó maradt. Sajnos jelentős helyreállítás azóta nem történt rajta, pedig védett műszaki emlék.
A szomorú látvány után a rétesező illata vidámított fel minket. Tömtük magunkba, meg hátizsákjainkba (az otthoniakra is gondolva) a frissen sült, meleg réteseket, majd jóllakottan szálltunk fel utunk végén buszunkra.
A sok látnivaló mellet a bolondos időjárása is meglepett minket. Borús, hideg időben baktattunk fölfele. Lefele lágy napsütés melengette hátunkat, majd ezt hirtelen havazás váltotta fel, ami nem jelentett akadályt, de jelezte, hogy még tél van.
– Kövér Jutka
A kirándulás albumát csak a Baráti Kör bejelentkezett tagjai láthatják.
