Túra Tatabányán a Gerecse kapujában
( S.Juli tollából… )
Szombaton 18 lelkes Zerge érkezett a Keleti pályaudvarra, ahol már rajtunk kívül igen sok ember gyülekezett. A vonat is tele volt, szinte minden helyjegyet eladtak. Jó hangulatban és viszonylag minimális késéssel megérkeztünk Tatabányára, szerencsére nem késtük le a csatlakozást a Turulhoz induló buszhoz.
Megérkezésünk után, egyelőre nem foglalkoztunk a hatalmas emlékművel, ennél fontosabb dolgunk volt. Haladéktalanul fel akartuk köszönteni csoportunk „legfiatalabb” tagját, Katikát, aki ezen a héten töltötte be a 87. életévét. Ragaszkodott, hogy ezt az évfordulót méltó körülmények között ünnepeljük. Már a vonatban elkezdte szétosztogatni hatalmas táskájából az enni és innivalókat, hogy segítsük azokat eljuttatni az ünnepség helyszínére. A Turul madár tövében tehát koccintottunk az egészségére és további nagyon sok túrázással töltött évet kívántunk. Ezután megcsodáltuk Európa egyik legnagyobb madárszobrát, amelyet a honfoglalás ezredik évfordulója alkalmával állítottak, és amelyik méretei miatt is egyedülálló. Szárnyainak fesztávolsága 15 méter, fején stilizált, aranyozott korona látható, karmai között pedig kardot tart. Másfél évvel ezelőtt, amikor a Fényes tanösvényre és az Agostyáni arborétumba indultunk, több időt töltöttünk a talapzatánál, én is részletesebben írtam róla.
Most viszont siettünk a Szelim barlanghoz. A turistaúton érkezve először a barlang lefelé tátongó, mennyezeti felszakadásai előtt mentünk el, ahonnan már sejthető az alattuk lévő üreg nagysága, szerencsére biztonságot adó kerítéssel bekerítették, ezért nyugodtan lehet fentről is bekukucskálni. Az esőtől csúszós lépcsőkön óvatosa lementünk a barlang észak felé néző bejáratához. Az egyetlen teremből álló, 45 méter hosszú és 18 méter magas csarnok két hatalmas kerek nyílással szakad a felszínre. Csontmaradványok és kőeszközök arra utalnak, hogy már 70-80 ezer évvel ezelőtt is ismerte és használta a barlangot a neandervölgyi ősember. Nemcsak az általa használt kő és kovaeszközök kerültek innen elő, hanem a vadászatok során elejtett nagyemlősök, a mamut, az ősbölény, és az óriásszarvas csontmaradványa. Az itt talált temérdek emberi csont jelenthette a barlanghoz fűződő mondák gyökerét is. Ezek szerint lesújtó emberi tragédiák helyszíne lehetett itt a török időkben. Minket azonban lenyűgözött a barlang hatalmas mérete és a Tatai-medencére nyíló kilátás. Tatabánya városa is látható innen, ami nem tűnik nagyon szépnek. A barlang számunkra elég huzatosnak bizonyult, felvettünk sapkát, sálat is, majd a magas, csúszós lépcsőkön elindultunk felfelé.
A Kő hegyen álló Ranzinger kilátó felé vettük az utunkat. A kilátót egykori XII-es akna felvonójából alakították ki, névadója Ranzinger Vince bányamérnök volt, aki 1900-tól volt a tatai szénbányák igazgatója. Ő vezette be először az iszaptömedékelés technológiáját. A kilátóról még pompásabb panoráma nyílt a környékre, de ez most kevéssé érdekelte a csapatot, mert folytattuk az ünneplést Katika által hozott finomságok elfogyasztásával. Nagy sikere volt a házi töpörtyűnek, amit kenyérrel és kovászos uborkával fogyasztottunk. Ezután kissé elnehezedett hassal kezdtük el az igazi túrát, ezúttal is két csapatban.
A megfontoltan haladók Ildi vezetésével alig maradtak el a megtett 11 km-rel a gyorslábúaktól, akik Surányi Ferivel az élen 13 km-t gyalogoltak. Az erdő gyönyörű volt, kellemesen széles utakon jó tempóban haladtunk, szinte az összes turistajelzést láthattunk túránk során. Először enyhén emelkedett sok-sok kilométeren keresztül, azután lefelé haladtunk, a végén kissé meredekebben. Jó időnk volt, az erdőben már nem fújt a szél, időnként kicsit szemetelt az eső, de kimelegedtünk. Napsütés egész nap nem volt, de az aranylóan sárguló falevelek tömegei mégis azt az illúziót keltették, hogy derűs időnk van.
Mi a Jutkával, Ildivel, Ferivel egy évvel ezelőtt bejártuk az utat, de legjobban a pados, asztalos pihenőre emlékeztünk, amelyek most vizesek voltak. Mentünk a Hajagos hegyen, az Öreg Hajagoson és a Hajagos rétre értünk. Csodálatos, őszi pompájában elénk tárulkozó tisztás közepén egy csodálatosan szabályos fával, teljesen elbűvölt minket. Remélem, a fotón is felismeritek.
A lefelé utunk kicsit izgalmasabb volt, mert az átnedvesedett agyagos talaj csúszósnak bizonyult. Itt mi is megfontolva haladtunk és mindenki talpon maradt, a cipőnk csupán kicsit sáros lett, de nem ázott át. Az út végéhez közeledve a hét törpéről és Hófehérkéről elnevezett víznyelők mellett vitt el az utunk, melyek közül kettőt megtaláltunk. Az egyik egy teljesen kiépített, kb. 50 méter mély barlang, elemlámpával bekukucskáltunk. Végül megérkeztünk a János forráshoz, amelyik az esős idő ellenére teljesen száraznak látszott.
Az utolsó próbatétel a többi Zerge sporttárs megtalálása Tatabánya városában. Végül ez is sikerült, gyorsan busszal eljutottunk a vasútállomásra, a vonatot is elértük. De a MÁV nem volt elég kegyes hozzánk, késéssel indultunk, amit nem tudott behozni. De így is szerencsésen hazaértünk. Nagyon szép, hangulatos kirándulás volt.