Kalandozások a Magas Tátrában
(Élménybeszámoló Szlovákiában tett kirándulásunkról)
Szerzők: K.Jutka és S.Juli. (kis kiegészítések tőlem /SzbI/)
Csütörtök
Meleg nyári reggelen indultunk a szlovákiai 4 napos kirándulásunkra.
Csatangolásunkat a Honti szakadékkal kezdtük. Első pillanatban frissnek tűnt a levegő, de perceken belül szakadt rólunk a víz a nehéz pára miatt. Pissti kerülni akarta az országutat, így út nélküli meredek emelkedőn kezdtük rövid túránkat majd még meredekebben lépdeltünk, néha csúszkáltunk lefele. Ezt követték a magas falépcsők föl, majd le. A növények is kapaszkodni akartak, sikerült is az elől haladók bőrébe kapaszkodni, mivel a meleg miatt nem voltunk túlöltözve. A szakadék tetején egy vízesésnek kellett volna lenni, de csak néhány csepp nedvesítette a sziklafalat. Visszafele már kicsit könnyebb volt a terep, mert inkább a rövid országúti sétát választottuk.
Hosszú autózás következett kellemes, lankás úton. Nem akartam elhinni, hogy autópálya matricát nem lehet a benzinkutakon kapni. Előre sem lehetett kiváltani, mert Magyarországon nem lehet megvásárolni. Végül az autópálya közelében sikerült beszerezni. Már mindenki koffeinhiányban szenvedett, amikor egy parkolóban Pissti csak elővette kicsi gáztűzhelyét, pöttyös kis fazekát, és többféle kávéból válogathattunk. Felfrissülve folytattuk utunkat.
Besztercebányán rövid sétát tettünk az óvárosban, majd folytattunk utunkat a következő pihenő helyig. Hosszú autózás következett. Csepegni kezdett az eső, szomorú fellegek keringtek felettünk. A Liptói havasok vonulatára is leereszkedett a köd. Hamarosan megpillantottuk a Magas Tátra első csúcsát, ahogy szürke felhőbe burkolódzva fenyegetőzött. Sűrű kanyarokkal tarkított szerpentinen kapaszkodtunk felfele. A lombos fákat felváltották a fenyők, kétoldalról szegélyezve az utat. Helyenként szántók, legelők, kaszálók törték meg a fák zárt sorát.
A Csorba tóhoz érve beváltották a felhők a fenyegetést, elkezdett szakadni az eső. Szomorúan fordultunk vissza (ki sem szálltunk az autóból), és a szállásunk felé vettük az irányt. Persze, hogy hamarosan elhagytuk az esőzónát. Szállásadónk szomorkodott, hogy ezen a vidéken egy csepp sem esett, pedig már esőért imádkoznak jó ideje!
A szobák elfoglalása után a kertben összegyűltünk egy kis aperitif elfogyasztására, amiből bőséges választékot biztosított Juli és Pissti, majd vacsorázni indultunk. A végtelenül kedves tulaj nagyon bőséges, és ízletes vacsorát tálalt fel. (Borravalót nem fogadott el, mondván nekünk nagyobb szükségünk van rá, mert mi nyaralunk. Neki már van elég ebből a rohadt pénzből: mondta ő). Mire kijöttünk az étteremből már hideg és sötét volt, csak az óriásra dagadt felkelő hold vigyorgott ránk.
Péntek
Korán reggel napsütésre ébredtünk. A felkelő nap sugarai halvány rózsaszín fátylat borítottak a Magas Tátra égbe nyúló sziklacsúcsaira. Hosszú nap állt előttünk, így korán elfogyasztottuk bőséges reggelinket, majd irány Ótátrafüred. Amíg elsétáltunk a modern, csupa üveg siklófelvonóhoz, gyönyörködtünk ennek a csodálatos üdülővárosnak régmúlt idők emlékét idéző épületeiben.
1284- méterig a lanovka vitt minket. Itt a környék kabalája, a Kuba névre hallgató 350 kg-os vas medve üdvözölt minket. Rövid fotózás után elindultunk a nem túl hosszú, de annál nehezebb úton a Tarpataki vízeséshez. A tiszta időben látható volt a Lomnici csúcs, amit néha egy-egy felhőpamacs eltakart előlünk. Az út mentét buja zöld növényzet, páfrányok, nagy lapulevelek, színes bogyós bokrok borították. A piros vadmálna szomjunkat oltotta, és friss vitaminnal látott el minket.
Küzdelmes ereszkedés után elértük a vízesést, egy ideig gyönyörködtünk a lezúduló, habos víztömegben, majd folytattuk utunkat most már felfelé. A zuhatag nem hagyott el bennünket, újra és újra megmutatta magát hol rohanó, vad zúgóként, hol fürdésre csábító lapos szelíd patakként. Szikláról sziklára lépve, szökkenve értük el az 1301 m magasan fekvő Rainer kunyhócskát. Itt egy kicsit megpihentünk, kávét, üdítőt vettünk magunkhoz, hogy legyen elég erőnk folytatni a felfelé vezető köves, sziklás, de nagyon látványos Magisztrál utat.
Katikától, Margótól és K.Marikától a vízesésénél elváltunk. Ők még egy darabig nézelődtek ott, majd önállóan indultak vissza Ótátrafüredre. Igaz, hogy megbeszélték, hogy ráérnek, kényelmesen sétálgatnak visszafelé, de ezt Katika felülírta, mert szokásos tempójában előre vágtatott, így a többieknek is rohanniuk kellett utána, nehogy egyedül maradva történjen vele valami. Leérve Ótátrafüredre már megnyugodva fagylaltoztak, sétálgattak, megnézték a gyönyörű kisváros nevezetességeit, vártak minket.
Míg mi lassan, óvatosan haladtunk, kicsit irigykedve adtunk utat a gyorsan szökkenő fiataloknak. Ha lassan is, de végre felértünk az 1450 m magasan fekvő Zamkovszky menedékházhoz. Itt megint feltöltöttük magunkat némi édességgel (isteni volt a gőzgombóc, ami a szokásoktól eltérően nem mákos, hanem lekváros volt), friss itallal, majd újult erővel nekivágtunk lefelé az útnak.
Lefelé haladva sem volt könnyebb kőről kőre lépkedni, ugrálni, amit a forrón tűző nap is nehezített, de egy-két kisebb balesettel megúsztuk. Utunk utolsó szakaszán már kényelmes, széles, főleg sziklamentes úton jutottunk el a lanovkáig, amivel visszatértünk Ótátrafüredre.
És ezzel még nem volt vége a napnak! Mivel ma ragyogó idő volt, elautóztunk az 1346 m magasan fekvő Csorba tóhoz. Idillikus látványt nyújtott a csillogó víztükrön ringatózó piros csónakokkal, a tavat kőrbe ölelő fenyvesekkel, magas hegycsúcsokkal. Bármennyire fáradtak voltunk, jólesett körbe sétálni a tavat, megcsodálni a magashegyi orchideák lila színpompáját. Ezután már csak a vacsora volt hátra, amit vidáman fogyasztottunk el. Néhányan még sétálni mentek a közeli patakhoz, de többünk erejét ez már meghaladta.
Szombat
Szombaton reggel még korábban keltünk, izgatottan vártuk a „csúcstámadást”. Nem is sejtettük, hogy ez a nap valóban számtalan okot ad az izgalomra. 7 órakor már reggeliztünk, mert most meg akartuk előzni a tömeget. A Csorba tónál a nagy kiugrósánc mellett található a libegő pénztára, ahova sikerült elsőként érkeznünk. Az oda vezető út igen hangulatos, művészien kialakított padokkal szegélyezett, mackók, farkasok, havasi gyopár díszítéssel. Szeretjük a libegőzést, de ez minden eddiginél lélegzetelállítóbb volt. Kényelmesen ülve, hangtalanul suhanni a magas fenyők között, miközben érezzük a lengedező szelet, csodálatos élmény. Olyan, mintha repülnénk. Alattunk az ezernyi lila magashegyi orchidea, körülöttünk hatalmas fenyőfák. Összesen 428 métert haladtunk felfelé a párás hűvös időben.
Katikától, Margótól és K. Marikától elbúcsúztunk (ők a Hüttében vártak minket, előbb kint, mikor jött az esőfelhő, már bent kávézgatva, sörözgetve, finom édességet fogyasztva), hogy meghódítsuk az Elülső-Solisko 2117 méter magas csúcsát.
Ez nem volt egy kellemes nyári séta. Az előző napon megszokott sziklás terepen haladtunk elég meredeken felfelé. Előfordult, hogy a botomat előrecsúsztatva felmásztam a soron következő szikla tetejére ily módon folytatva utamat. T. Jutkával erős tempóban, fáradhatatlanul haladtunk felfelé. Egészen addig tartott a lelkesedésem, amíg egy velem azonos magasságú sziklához értem. Ott felmértem a képességeimet és visszafordultam. A többiek nálam magasabbra jutottak egymást segítve. Láttam olyan fotót, ahol Bori tolta K. Jutkát felfelé. Ezután következett a búcsú szimfónia, a többiek is előbb vagy utóbb visszafordultak. Ildi, Saci, Bori, K. Jutka, és a fantasztikus T.Marika Pissti kíséretével jutottak a legmagasabbra, de a csúcsot, a keresztet csak a maci és gazdája érte el. A többiek saját készítésű kereszttel fotózkodtak. Feri a kereszt lábánál egy szokatlan lánykérésnek is tanúja volt.
Én addigra már a menedékházban kávéztam. Lassan-lassan a többiek is megérkeztek és elmesélték, hogy csodálatos, életük egyik legszebb élménye volt. Amikor mindenki kipihente magát, evett, ivott, elindultunk lefelé. Addigra hűvös, ködös idő lett, a lefelé libegve már éreztük, hogy csepereg az eső, a varázslatos tájból pedig nem láttunk semmit.
Ezután következett egy kényelmesebbnek ígérkező gyaloglás a Csorba tótól a Poprádi tóig, oda-vissza összesen 9 km. Ismét kissé sziklás úton haladtunk vadmálnát kóstolgatva kényelmesen felfelé, amikor az út kb. 1/3 részénél elkezdet esni az eső. Nem csepegett, hanem esett, sőt zuhogott. Nagyon rövid idő elteltével az utat is elöntötte a víz, csak a kövek álltak ki belőle. Ezeken egyensúlyozva igyekeztünk bakancsainkat szárazon tartani. O. Magdi természetesen belegázolt vízhatlan cipőjében, de neki sajnos felülről folyt bele a víz. Volt, aki jó hangulatban, volt, aki kevésbé örömteli módon két óra alatt érte el a Poprád tavat. Sajnos a vízhatlannak mondott kabátom és bakancsom cserben hagyott és a szó szoros értelmében bőrig áztam. Picit melegedtünk a menedékházban, forró teát ill. hideg sört ittunk és 1494 méteres magasságban elértük a tátrai tavak egyik gyöngyszemeként elhíresült Poprádi- tavat. A fenyvesekkel körbezárt 17 m mély tó smaragdzöld színével egy csepp mediterrán hangulatot csempészik a magashegyi környezetbe.
Katikával, Margóval és K.Marikával mi is elindultunk, de csak kb. 1/3-ig mentünk. Gyönyörködtünk a Csorba tó látványában, az új kilátóban, a síugró pályákban. Itt elfogyasztva az uzsonnánkat visszafordultunk, még idejében, mert az eső épp hogy csak elért minket. Lent vártuk a többieket, majd – miután Pissti telefonált, hogy most fordulnak vissza, és újabb két óra múlva várhatók – mi visszatértünk a szállásunkra.
Nem sokáig gyönyörködtünk, mert meg kellett tenni az utat visszafelé is. Már nem esett túlságosan erősen, később egyáltalán nem, de az út éppen olyan vizes volt, csak most lefelé lejtett. Ezért könnyebb volt valamivel. Ennek ellenére a vizes ruhákban már eléggé fáztunk. Sajnos ezen a túránkon is volt baleset, de szerencsére nem történt komoly sérülés. Amikor a megpróbáltatás végén leértünk a műútra, türelmesen vártuk a többieket, én viszont nagyon vágytam már a száraz polár kardigánomra. Ezért mindent levettem magamról deréktól felfelé és ezen a testrészen már jól éreztem magam.
Csodálatos, élményekben gazdag nap volt a többség szerint. Vacsorára hazaértünk és néhányan, így én is forró zuhany után, száraz ruhában mentem az étterembe. Vacsora után a C vitaminon kívül a tüzes víz is jótékony hatással volt ránk, még rám is.
Vasárnap
Az utolsó reggelen ismét korán ébredtünk és gondterhelten csomagoltunk. Hová tegyük a vizes ruhákat és melyik csomagban legyenek a meleg holmik a barlanglátogatáshoz?
Kedves szállásadónk tanácsára a tervektől eltérően a Belianska (Bélai) cseppkőbarlangot látogattuk meg, ami szállásunkhoz is igen közel volt. 890 méter magasan van, ezért 900 métert kellett felfelé menni, ami felért egy kirándulással. Nem kellett túlságosan sokat várakoznunk, egy 80 fős litván csoporttal hamarosan elkezdhettük a túrát a hegy gyomrában. Kedves, fiatal hölgy volt az idegenvezetőnk, aki szépen beszélt angolul. De litvánul és magyarul is hallhattuk az előre rögzített magyarázatokat. A barlangot már 1826-ban ismerték, 1896-ban 12 évvel a villanykörte felfedezése után már villanyfénnyel látogatható volt. A teljes ismert 3,5 km-es hosszból 1135 m a közönség számára hozzáférhető, 112 m magasságkülönbséggel. Hat „termet” láthattunk, volt néhány különlegesen érdekes. Például a pisai ferde toronyra emlékeztető, megdöntött, 2 m magas és 1 m széles sztalagmit az „összeomlott kupolában” A dómszerű, forgácsolással megnagyobbított tereket csöpögő vízesések díszítik, a laposabb agyagos fenéken viszont kisebb tavak keletkeztek. A Galériában figyelemre méltó a Fehér Pagoda sztalagmit, a Fehér Kupolában pedig a Fehér oszlop érdekes. Annak ellenére, hogy 876 lépcsőfokot másztunk meg, kellemes, izgalmaktól mentes séta volt. Amikor elhagytuk a barlangot, már hosszú(-hosszú, sok 100 méteres) kígyózó sor várakozott az úton. Ismét szerencsénk volt a korai érkezéssel.
Elhagytuk a Magas Tátrát és a következő állomásunk Késmárk volt, ahol 30 fokos meleg fogadott minket. A települést először 1251-ben említik, kezdetben csak szászok lakták. IV. Béla ekkor telepített ide német telepeseket. Városi jogot 1269-ben kapott, 1368-ban már városfalak védték. A város a 13.–14. században sorra kapta szabadalmait és kiváltságait. 1431-ben és 1441-ben a husziták dúlták fel. Az óváros északi részén áll a 15. századi vár, amely a huszita pusztítások után, a Szenterzsébeten állt korábbi kolostor felhasználásával épült. 1583-tól Thököly birtok. A várkapu előtt megcsodálhattuk Thököly Imre lovas szobrát. A város erődítéseiből semmi nem maradt, mert a lakosság elhordta. A várat viszont szépen felújították, ezért besétáltunk az udvarára, ahol éppen kirakodóvásár és szolid középkori várjátékok voltak Néhány autentikus ruhába öltözött fiatal vívott egy színpadon és egy ifjú hölgy időnként dalra fakadt. Minket legjobban a szabadtéri étterem érdekelt, ahol megebédeltünk miután körbesétáltuk az udvart és megcsodáltuk mind a négy tornyát. A falakon kívül bekukkantottunk az óváros szűk utcácskáiba, majd ismét beültünk az autóba, ill. a kisbuszba.
Hosszú utazás várt ránk Selmecbányáig, amit megszakítottunk a Liptószentmiklósi víztározónál. Ez a hatalmas tó Szlovákia legnagyobb víztározója, 1965 és 1975 között épült a Liptói-medence közepén, a Vág folyón, Liptószentmiklós és Nagyolaszi között. Gyakran nevezik Szlovák- vagy Liptói-tengernek. Kiterjedése 22 négyzetkilométer, legnagyobb mélysége 45 méter. Nevét az egykori Liptószentmária község után kapta, amelyet több más településsel együtt elárasztottak az építésekor. A víztározón számos lehetőség nyílik a horgászatra, és itt hajókirándulásokat is szerveznek. Megszámlálhatatlan lehetőséget kínál a vízi sportok kedvelőinek, mint pl.: jachting, a szörfözés, a csónakázás, a vízi scooter és a vízibiciklizés. Jelenleg itt is nagy a szárazság, a homokpadok terebélyesebbek, mint bármikor. Mi néhány fürdőzőt és egy vízisízőt húzó motorcsónakot láttunk. Partja vadregényes, nincsenek sem üdülők, sem szállodák.
A hosszú utazás után késő délután, amikor a nap sugarai már nem sütöttek túlságosan melegen, megérkeztünk Selmecbányára. Az előző napok fáradalmaitól kissé elcsigázva, de érdeklődéssel indultunk felfedező útra az egykori Magyar Királyság egyik legjelentősebb bányavárosába, ahol főként ezüstöt és aranyat bányásztak. A középkorban mesés gazdagság rejtőzött itt a vulkanikus hegyek mélyén. A bányászathoz kapcsolódóan számos kisebb-nagyobb telep jött létre a környező hegyekben, amelyek a történelem során általában közigazgatási egységet alkottak a várossal, ma viszont egy részük külön község. A város alapítását illetően több legenda is létezik. A legismertebb szerint a város mellett található ezüst- és aranylelőhelyeket két szalamandrának köszönhetően találta meg egy Sebenitz nevű pásztor, az Óhegy lábánál. IV. Béla 1238-ban szabad királyi városi rangra emelte. Virágkorát a 15. századtól a 18. századig élte. A világon először itt alkalmaztak puskaport a bányászatban (1627-ben). 1717-ben itt kezdődött meg az iskola rendszerű bányászati szakemberképzés. 1782-ben Magyarország harmadik legnagyobb városának számított Pozsony és Debrecen után. A Selmeci-hegység 900-1000 m magas hegyei közti katlanban fekvő város teraszosan épült, szinte egyetlen egyenes utcája sincsen, minden tere, utcája más szinten fekszik. A szlovák városoktól eltérően nagyon kevés szocialista rombolás látszik a belvárosban, az utcakép meglehetősen egységes, a város teljes belterülete védett műemlék. Hosszú főutcája, a macskaköves és nagyon forgalmas. Ilyenkor nyáridőben minden második házban fagylaltozó van, a többiben étterem. Érdemes belesni a terített asztalok közé. Szinte minden vendéglátó létesítményben egy-egy régi bútordarab vagy használati tárgy látható. Felkerestük a város hosszúkás, lejtős főterét, amelyet impozáns barokk és reneszánsz házak kereteznek, közepén egy monumentális barokk kori Szentháromság-oszlop. A templom mellett álló szép, karcsú tornyos épület az egykori városháza, az eredetileg a XIV. században épült ház mai barokkos külsejét a XVIII. században kapta. Különlegessége, hogy a toronyóráján lévő mutatók közül a kismutató mutatja a perceket, a nagy meg az órákat. Útközben napórát is láttunk, ami nagyon pontosan járt, nem sietett, nem is késett, csak mi nem értettük, hogyan kell a pontos időt leolvasni. Ebben a gyönyörű városban egészen biztos, hogy járt Petőfi Sándor, mert emléktábla hirdeti, hogy az Evangélikus Líceumban tanult, (amíg el nem szökött a vándorszínészekkel). Pontosan 6 órakor megszólalt a Kalapácstorony „harangja”, amely a bányászok órája volt. Innen ébresztették egy keményfa deszkára mért kalapácsütésekkel a bányászokat hajnali 5 órakor. Ez minket is arra figyelmeztetett, hogy ideje hazafelé indulni. Mindannyian úgy gondoltuk, hogy Selmecbánya csodálatosan szép és érdekes város, el kellene utazni ide újra és alaposan megnézni a nevezetességeit.
„A lovas szekér is gyorsabban megy hazafelé”, mi is tempósan haladtunk Budapest irányába. A rétsági benzinkútnál az autót és magunkat is megtöltöttük üzemanyaggal, (itt búcsúztunk el egymástól), ezután már nagyon gyorsan hazaértünk. ½ 10 körül mindenki már az otthonában volt, 11-kor már én is a taksonyi házban.
Felejthetetlenül szép, izgalmas és kalandos négy napot töltöttünk Szlovákiában, reméljük, hogy máskor is eljutunk ide újra. Köszönet a szervezésért Ildinek és Pisstinek.
