Négy napos túra Szlovéniában
1.nap
Szeptember 15.-én, vasárnap hajnalban, 6 órakor egy kisbusz és három személyautó kanyarodott be a Szerémi úti MOL benzinkút parkolójába, hogy 20 Zerge megkezdje a kalandtúráját Ausztriába, majd Szlovéniába. Két rövid pihenővel, közepes forgalomban, akadálytalanul tettük meg az utat Ausztria felé. A síkvidéket elhagyva hamarosan az Alpok hegyei magasodtak előttünk és 1000-2000 méter hosszú alagutakon keresztül száguldottunk.
Nagy érdeklődéssel vártuk Hochhosterwicz várának felbukkanását, mivel kíváncsiak voltunk, milyen lehet a valóságban a kastély, ahol a Walt Disney rajzfilmjében Csipkerózsika aludta álmát. A vár lentről nézve valóban csodálatos. Felvonó röpített minket a kastély udvarába, ott már pontosan olyannak láttuk, mint bármelyik középkori várat. Kicsi múzeumában fegyvereket, páncélokat állítottak ki, a falakat régi festmények díszítették, amelyeken a Habsburg dinasztia jellegzetes arcvonásait is felismerhettük. Néhányan megnézték a Van Gogh kiállítást is, ami kizárólag reprodukcióból állt. Sokan választottuk lefelé a kanyargós, 600 méter hosszú utat a hegy oldalában. Megszámoltuk, és valóban 14 kaputorony őrizte a várkastélyt, ami teljesen bevehetetlenné tette.
Hangulatunk azonban nem volt felhőtlen, Zs.Margó izgatottan kérte a segítségünket, mert örökifjú Katikánkat sehol nem találta. Újra végigjártuk a vár minden helységét, Ildi is visszament, de nem volt sehol, mert akkor már a parkolóban aggódva és ijedten várt minket. A kaland szerencsére happy enddel végződött, de ettől kezdve még jobban vigyáztunk rá.
Ezután tovább száguldottunk és balról hirtelen megpillantottuk a Wörthi tavat a túloldalán magasodó Pyramidenkogel kilátótoronnyal, amelyről három évvel ezelőtt gyönyörködtünk a kilátásban. Szerencsére nem gurultunk tovább, hanem kiszálltunk az autókból és rövid sétát tettünk a tó partján. Megérte, mert a páratlan szépségű táj mellett pompás régi és új szállodákat, villákat láthattunk gondozott parkokkal, hangulatos tóparti sétánnyal. Ausztria jómódú polgárai jól tudják, hol kell üdülni, kikapcsolódni. A tiszta, átlátszó, kékvizű tóban kellemesen lehet vízi sportokat űzni. Nekem is kedvem lenne ott úszkálni.
Miután szinte észrevétlenül átgurultunk Szlovéniába, megálltunk a Száva Dolinka folyó mellett elterülő Kranjska Gora üdülőhelynél, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a Triglavi Nemzeti park hegyeire és tavaira, amelynek látványa lélegzetelállítóan szép. Eljutottunk végül a Pericnik vízeséshez, amelyik a Júlia- Alpok legnagyobb (52 méter) és legbővizűbb vízesése. De először fel kellett gyalogolni odáig. Az internet szerint nem megerőltető út számunkra elég meredeknek tűnt és nem volt könnyű. Szerencsére azonban az erős fakorlát legtöbbször segített, bár helyenként a gyökerekbe kapaszkodva másztunk felfelé. A lefelé igyekvőknek még nehezebb dolguk volt. Az előttem haladó Katika bátran haladt felfelé és még arra is volt ereje, hogy segítő kezet nyújtson a lefelé igyekvő fiatal túrázóknak, ami nagyon megható volt. Az út nehézségei nem voltak hiábavalók, fantasztikus látványt és páratlan élményt nyújtott különösen azoknak a túrázóknak, akik a vízesés mögé is bemerészkedtek. Közülünk csak Ildi, Bori és Ibi és Pissti vállalkozott erre.
Hamarosan elkezdett sötétedni, ezért a szállásunk felé igyekeztünk a Hostel Pod Voglom-hoz. Előtte még elhaladtunk a Bledi tó mellett, majd hosszasan a Bohinj tó partján. Tudtuk előre, hogy szállásunk nem luxushotel lesz, de idős korunk miatt a kényelmetlenségnek egyáltalán nem örültünk. Azt viszont el kell ismerni, hogy tisztaság és környezettudatos körülmények fogadtak minket (pl. szelektív szemét gyűjtés). A hostelben, vagy a közeli étteremben elköltött jóízű vacsora után valamennyien fáradtan álomba zuhantunk.
2.nap
Frissen, fiatalosan ébredtünk, 7 órakor már a reggelinél ültünk, ami kellemes meglepetés volt. A svédasztal mennyisége és választéka csillapította éhségünket és megfelelő energiával töltött fel minket a további kalandokhoz.
Rövid autózás után nagykabinos felvonóval libegtünk felfelé a Vogel hegyre, 1530 méter magasságba. Az oszlopoknál menet közben van egy kis pihenés és diszkrét libegés, ami izgalmassá teszi az utat. Amikor felértünk hihetetlen kilátás tárult a szemünk elé. Lent a gleccser vájta Bohinj tó, aminek színe egészen különleges, semmihez nem hasonlítható, Körülöttünk a Júlia Alpok hegyvonulata, melynek magas csúcsai ebben az évszakban még nem teljesen hóval borítottak, hanem olyanok, mintha porcukorral hintették volna.
Mielőtt elkezdtük a sétánkat, megpróbáltunk barátságot kötni a kis fekete kecskével, fotókat készítettünk egymásról és a fantasztikus tájról. Egy nem túl hosszú körsétát tettünk felfelé, hogy még messzebbre láthassunk, lábunk alatt a gördülő kövek nehezítették utunkat. A legmagasabb ponton gyönyörködtünk a három csúcsú Triglav hegyben, amely legmagasabb pontja 2864 méter magas, és amely egyre jobban vonzza a hegymászókat. A Triglav Szlovénia büszkesége, jelképe és címere. Az időjárás egyáltalán nem volt olyan zord, mint ahogy az előrejelzések írták, szépen sütött a nap, a lefelé vezető úton már lekerültek a kabátok rólunk. Ferit hiányoltuk közben, mert ő magasabbra és meredekebb utakra merészkedett a Maci társaságában egészen a hóhatárig.
Visszaérkezésünk után a Savica vízesés programját kihagyva (a közeledő délutáni esőzés miatt) egyenesen a Mostnica szurdokhoz utaztunk. Közepesen nehéz nordikos túra várt ránk a hegyi folyó mindkét partján. A víz keskeny függőleges falak közé ékelődik, 20 méterre alattunk. A Mostnica jobb partján felmentünk a kijelző táblához, és egyenesen a szurdokok mentén haladtunk a második hídig, ahol a belépési díjat kellett befizetni. Innen a szurdok végéig egy ösvény fut, de gyakran meredeken felfelé kellett menni, ismét vigyázva a gördülő kövekre. Lábunk alatt keskeny vízerek siettek a folyó irányába. Szerencsére ez az út is biztonságosan megtehető a korlátok segítségével. Alattunk változó mélységben hömpölygött a sebes vizű Mostnica folyó, amely a zöld szín 50 árnyalatát mutatta. A szurdoknak nem csak páratlan színe vonzza a látogatókat, hanem különleges sziklaformációi is. Egyik legszebb része a kis elefánthoz hasonlító szikla. A kanyon legnagyobb mélységét a legendás Ördög-híd alatt éri el, ahol 20 méter mélyen zúg alá a folyó. A legenda szerint, az Ördög maga építette fel a hidat, cserébe az első átkelő lelkét követelte. Kijátszva a gonoszt, a híd eredeti építtetője fondorlatos húzással egy kutyát küldött át a hídon. Két km megtétele után átmentünk egy hídon és reménykedtünk, hogy az út visszafelé könnyebb lesz, de nem ez történt. Több kis hídon mentünk át a gyors hegyi folyó ágai fölött. Az idő borongósból esőssé változott, de nem áztatott el túlságosan minket. A jegypénztár közben bezárt, az utánunk érkezők ingyen mehettek be, ha kedvük volt esőben sétálni. Mi azonban kellemesen elfáradva a szállásra indultunk, majd vacsorázni egy másik étterembe, ahol ugyanazon az áron, mint az előzőben még sokkal finomabb és nagyobb adag ételeket ehettünk. Visszatérve a hostelbe gyorsan nyugovóra tértünk.
Van még egy általános észrevételem az első két nap tapasztalata alapján. Ez pedig a tisztaságról, az erdők, a folyók, tavak megbecsüléséről szól. Utunk során egyetlen eldobott szeméttel vagy cigarettacsikkel sem találkoztunk. Ez az élmény még jobban még jobban közel vitt minket a természethez, a csodálatos tájakhoz. Sétáink során sokat tűnődtünk azon, hogy mitől olyan csodálatos smaragdszínű a hegyi folyók, a Bledi és a Bohinj tó vize. Most már tudom rá a választ, mindez egyszerűen a mészkőnek köszönhető.
– Siklós Juli
3. Nap
Korai indulás, 6-kor csörög az óra. Fájós vádlikkal, álmosan toporgunk. Igyekszünk összekapni magunkat, mert a coffe shop a mi szobánkban van berendezve. Nemsokára kopogtat is az első kávéra szomjas társunk. Pissti is begyújtja apró kemping főzőjét, rotyog a kotyogó, és friss kávéillat terjeng már a folyosón is. A közeli harangszó reggelihez szólított. Az éjszakába nyúló esőzés után, jóllakottan, kicsit fázósan gyülekeztünk az autók körül, pedig már a kék ég is elővillant a hegycsúcs felé kapaszkodó sűrű pára pamacsok fölött. Kanyargó szerpentinen kapaszkodtak az autók felfele. Szálegyenes fenyők, páfrányok szegélyezték az utat. Lefele haladva számtalan kanyar, hajtűkanyar nehezítette a sofőrök dolgát. Az alattunk elterülő völgyekben bájos falvak terültek el, legelésző tehénkék ropogtatták a füvet. A szédületes kanyarok közt egy kis pihenőt tartottunk. A hegyoldalról birkák üdvözöltek minket hangos bégetéssel. Többen próbáltak válaszolni nekik, de nem értették a magyar birkabeszédet. Végül Rozinak sikerült tartósan társalogni velük, általános derültséget okozva ezzel. Mivel még nem volt nyitva semmi, tovább álltunk. Csakhogy a vad kanyarok java még hátra volt! Mire a szédülésünk elmúlt, az Isonzó folyó valószínűtlenül türkiz színe ejtett ámulatba minket. Eddigre már sütött a nap, elállt a szél, nyugodt autózás következett a völgyben, az Isonzó hol jobbról, hol balról vidám csobogással kísért minket.
A Kozjak vízeséshez indulva elkanyarodtunk az Isonzótól, és a Soca folyót követve haladtunk kényelmesen egy-egy fahídon átkelve. A helyenként szelíden folydogáló kristálytiszta folyó hirtelen egy sziklahasadékba zuhanva hangos zúgással rohant tovább. Ahogy közeledtünk a sziklabarlangban rejtőzködő Kozjak vízeséshez, az út is nehezebbé vált. Csúszós kőlépcsőkön, keskeny sziklapárkányon acélsodronyba kapaszkodva lépegettünk. A tériszonnyal küzdőknek nemcsak nehéz, hanem félelmetes is volt. Minden nehézség ellenére végre megpillantottuk a 15 méter magas tüneményt. A szurdok mélyén lévő zöld tavacska gyűjtötte be a lezúduló vizet. Látványos volt a szurdok falát alkotó kőzet rétegződése, és gyűrődése. Lassan baktattunk a víz által simára csiszolt kövek között, amikor padokat találtunk. Ránk fért egy kis pihenés.
Amíg kortyolgattuk a csúcsitalt Feri történelmi áttekintést adott az Isonzói csatákról. Az első világháború alatt a hegyek közt vívott harcoknak millió fölötti áldozata volt. Hogy a csaták milyen terepen folytak, az mutatja, hogy ma sípályák működnek a helyszínen. Rövid sétával értük el a Napóleon hidat. A Júlia Alpok csodás csúcsai közé ékelődött Soca folyó két partját íveli át 21 m magasan ez a sok balsorsot elviselt kőhíd, mivel többször lebontották, felrobbantották, de mindig újraéledt romjaiból új formában. Nevét onnan kapta, hogy Napóleon csapatai ezen vonultak Ausztria felé.
Kobarid kisvárosában egy kis fagyizással, kávézással, szabadprogrammal dolgoztuk fel az átélt élményeket, hogy új élmények felé induljunk a Tolmin szurdokhoz.
A Tolminka folyó 150 méter mélyre vágta magát a sziklába. A szűk, vízmosta szurdok sziklafalát főleg mohatelepek borítják. A sziklafalba vájt meredek lépcsősoron ereszkedtünk lefele, egyre közelebb kerülve a folyóhoz. Közben arra gondoltam, hogy ha ide lemegyünk, fel is kell majd menni, ha ki akarunk jutni. Kicsit megrémültem, amikor Pissti felmutatott a 60 méterrel felettünk átívelő hídra, hogy ott fogunk átmenni. Sokáig nem töprengtem ezen, mert a látvány másfele terelte a figyelmemet, és a lépcsők is felfele vezettek. A függőhíd mellett elhaladva, amin a gyerekek vidáman futkostak keresztül, egy sötét, nedves alagúton keresztül jutottunk ki ismét a napsütésbe. Ekkor már olyan magasan jártunk, hogy a folyót nem is láttuk, csak a hangját hallottuk, meg a szinte összeérő vízmosta sziklafalat moha festményeivel. Sajnos a Dante barlanghoz (a legenda szerint a költőt a barlang ihlette az Isteni színjáték pokolban játszódó jeleneteire) jutottunk el, mert kőomlás miatt lezárták. Egy műúton jutottunk el a magasban ívelő Ördög hídhoz, ahol még egy búcsúpillantást vethettünk a mélybe (már aki mert), majd egy alagúton keresztül fáradtan, kimerülten baktattunk a kijárat fele, mint az isonzói csata vert serege. Fáradtságunkat az élmény kárpótolta, de a mai napunkat a lépcsőmászások alapján az „ezerlépcső túrának” neveztem el.
A nap már lemenőben volt, amikor ismét nekilódultunk a hajtűkanyaroknak. Csakhogy nem lehetett az ismerős úton menni, mert napközben lezárták. Kerülővel kellett hazajutni, de ezt mi utasok egyáltalán nem bántuk, mert gyönyörű vidéken vezetett utunk. Persze ami nekünk bámulatos volt, nem biztos, hogy a sofőröknek is ennyire tetszett.
De minden jó, ha a vége jó! Még a társaság egy része betért egy falusi kocsmába kávézni, ahol kimeredt szemmel bámulták meg a ritkán látható idegeneket a falu italozó férfiúi. A bőséges, finom vacsora elfogyasztása után, amit egy közeli kisváros vendéglőjében fogyasztottunk el, a szobáinkban folytattuk a ’bulizást’.
4. Nap
Ma későbbi indulást engedélyezett Ildi, mégis álmosan, fázósan pakolásztuk be a bőröndöket a csomagtartókba. Vastag köd borult a tóra, csak itt-ott villant ki a tó vize. Még késleltette az indulást, hogy egy kulcsot keresett rajtunk a recepciós, majd egy társunk keresésére indultak páran. Fel, majd lefutottak a 4. emeletre mire kiderült, hogy R már régen az autóban ült, indulásra várva. Mire elindultunk már a köd is foszlóssá vált, a nap is próbálkozott kitörni a felhők mögül. Még sétáltunk egyet a hídon, aminek egyik oldalán a szelíd tó, a másik oldalán már a sziklákon bukdácsoló folyó rohant a raftingosok örömére. A sziklafalon is elkezdődött a mászók kapaszkodása. Figyeltük a vízre szálló gyerekek színes kavalkádját, ahogy kicsit ügyetlenül irányítva a kajakokat összegyűltek a vezető tanár körül. Még egy csoportképhez összeterelt minket Feri Aranyszarv szobránál. A tó partján egy kecskebak szobra áll. A legenda szerint itt élt a híres Aranyszarv, a kecskebak, akinek vérétől gyógyító virág terem és szarva a völgy titkos kincses ládájának kulcsa. Az idő szorított, el kellett köszönnünk az oly sok szép élményt adó környéktől.
Az már csak természetes, hogy mire Bledbe értünk ragyogott a nap és teljes pompájában a tó is. A kicsi, de annál mélyebb (31m) tó partjára érve üres pletna várt ránk. A pletna egy kis színes vászontetős hajó, amit állva, két evezővel hajt a hajó végéről a hajós. Ez a hajótípus kizárólag Bledben ismert, eredete az 1500-as évekig vezethető vissza. Éppen annyian voltunk, hogy szorosan egymás mellett ülve elfértünk egy hajóban. Kellemesen ringatott a víz, innen jól körül nézhettünk. A 130 m magas sziklaszirtre épült várkastély méltósággal tekintett le ránk, a lombok mögül kiemelkedett a képeslapokról ismert bledi templom. Magas hegyek, buja zöld növényzet öleli körbe a tavat, a távolban havas hegycsúcsot borított fényárba a napsütés.
Kiérve a kis szigetre hihetetlen tömeg vett körül minket. A 99 lépcsőn fellépdelve a templomkertben sétálhattunk, akinek volt kedve sorban állni, bejuthatott a templomba, ahol, ha háromszor meghúzod a harangot, teljesül a kívánságod. Lefele már nem a lépcsőt választottuk, hanem egy kényelmes lejtőn jutottunk le a partra. Körbe sétáltuk a csöpp kis szigetet, figyeltük, ahogy a fekete halacskák fel-feltűntek az élénkzöld vízben. Kis pletnánk visszaringatózott velünk a partra.
Még sétáltunk egyet a szép központi parkban. Tavirózsa szigetek, virágkompozíciók tették változatossá az üde zöld területet. Néhányan megkóstolták a híres bledi krémest. Volt, akinek jobban ízlett, mint a mienk, volt, akinek kevésbé. Egy biztos, hogy jóval nagyobb az itthon kaphatónál.
Bledtől, ettől az elegáns nyaralóhelytől is búcsút kellett vennünk, mert még 600 km állt előttünk. Még egy ebédnek is bele kellett férni az időnkbe. Szerencsére egy útmenti étterembe tértünk be, ahol a felszolgáló kinézete és mentalitása is vérbeli kocsmárost takart. Villámgyorsan felsorolta, hogy miből válogathatunk, és mire az utolsó vendégtől is felvette a rendelést, az elsők már meg is kapták ebédjüket. Jóllakottan indultunk haza, a hosszú úton még egy kávészünetet tartottunk, elbúcsúztunk egymástól, és a késő esti órákban mindannyian hazaértünk ebből a 4 napig tartó csodából.
– Kövér Jutka
