Álmosan gyülekeztünk az aluljáróban a HÉV-állomáson, de hamarosan felélénkültünk amikor Anna fájdalmasan feljajdult. Valami megcsípte a nyakát, ami rögtön fájdalmasan dagadni kezdett. A HÉV-en előkerült az elsősegély doboz, és tartalmával sikerült csökkenteni a duzzadást, és a fájdalmat is. Szentendrétől még egy kis buszozással értük el túránk kiinduló pontját, Pilisszentlászlót. A hideg szélben egy kicsit borzongtunk, de amikor beértünk a fák közé, már csak a fák susogásából érzékeltük, hogy fúj a szél. Az erdő nagyon szép koraőszi arcát mutatta. A napfény átszűrődött a színesedő lombkoronán, a lehulló levelek pedig sárga szőnyeget terítettek elénk.Vidám hangulatban értük el a Spartacus ösvényt, a Visegrádi-hegység egyik legszebb turistaútját, az eredetileg vadászoknak kialakított merész vonalvezetésű ösvényt, melyet 2015 szeptemberének végén végérvényesen átadtak a kirándulóknak. Itt tábla figyelmeztetett a helyenként veszélyes útszakaszra, megfelelő gyakorlatra, és felszerelésre hívta fel a figyelmet. Ez nekünk megvolt, tehát indulás a keskeny csapáson, ami alig volt szélesebb, mint két cipőnyom! Eleinte barátságos arcát mutatta az ösvény, a legmagasabb pontját elérve elfogyasztottuk a csúcsitalt, de csak óvatosan a mennyiséggel, mert a szédüléstől azért tartottunk. Az utunk a meredek hegyoldalba vágott csapáson vezetett tovább. lassan, libasorban haladtunk, közben meg-megálltunk gyönyörködni az elénk táruló panorámában. Alattunk a színesedő rengeteg, távolban egy falu, kis tó a napfényben csillogó vizével….. A kanyargós ösvényen azért nehezebb átkelési lehetőségek is adódtak. A vízmosások rendezetlen kövei, bedőlt fatörzsek némi ügyességet kívántak, de nekünk ez sem jelentett gondot. A „Jenő kunyhó”-nál egy tisztásra leltünk, ahol megpihenhettünk a padokon, és elfogyaszthattuk magunkkal hozott elemózsiánkat. Persze mindenféle finomság is előkerült, így egy kissé elpilledve, majdnem szuszókálva ültem a pad végén, amikor Saci felugrott, én meg a paddal együtt borultam. Szerencsére István gyorsa felsegített, így Ferinek nem volt ideje megörökíteni ezt a derűs pillanatot. Ez a hangulat alapozta meg a további gyaloglásunkat. Azt gondoltuk, hogy innen már könnyebb lesz, de bizony meglepődtünk, mert innen már szinte nem is látszott a nyomvonal. Óvatosan haladtunk, és azt latolgattuk, hogy meddig gurulnánk a szinte csupasz hegyoldalon egy esetleges megcsúszás, vagy esés esetén. Szerencsére ez nem következett be, ezen is túljutottunk, és hirtelen alpesi hangulat lett úrrá rajtunk. Igaz a fenyves és a tehenek kolompjának hangja hiányzott, de a völgyből vidám sramli zene töltötte be a teret, hozzá jókedvű jódli is társult. Nemsokára mi is elértük a völgyet, és rátaláltunk a vidám vadásztársaságra, valószínűleg hozzájuk tartoztak az osztrákok, akik harsány nevetéssel töltötték meg az étterem teraszát. Még nem voltunk elég éhesek, így elindultunk a szurdokba, ami igazi kihívás volt! Vizes, csúszós köveken, meredek lépcsőkön haladtunk hol le, hol felfele, de igazán sejtelmes romantikus hangulata volt! Még egy kicsit sétáltunk a füvészkertben is, majd letelepedtünk az Ördögmalom étteremben. A lassú kiszolgálás miatt meg is éheztünk, így jó étvággyal álltunk neki az ebédnek. Mivel ennek az étteremnek a helyben kifogható pisztrángok elkészítése a fő profilja, többen is a füstölt pisztrángot választottuk salátával. Még várt ránk kb. két km séta a Dunapartig, ahol már kettévált a kis csapat, a „Taksony szekció”” autóbusszal folytatta hazafelé vezető útját. Öten átkeltünk komppal a Dunán, élvezve a folyóról elénk táruló panorámát és a már bágyadt napsütést, majd egy kényelmes, tiszta emeletes vonat hazarepített minket a Nyugati pályaudvarig.
– Kövér Jutka
