Sopron – 2021.08.28-30

…átugrottunk a sógorokhoz is (Schneeberg)…

Erről az utunkról a beszámolót ketten, megosztva készítették el. Gondolom kitaláljátok, hogy melyik napot írta Jutka és melyiket Juli.


Szombat: Sopron

Szombat reggel 9-kor 18 vidám, bizakodó Zerge találkozott a Szent Erzsébet téren. Két személyautóval és egy kis busszal – ami Pissti tulajdona – indultunk Sopron felé. Bizakodók voltunk, mert reméltük, hogy az időjárás kegyesebb lesz hozzánk, mint 2 évvel ezelőtt. Előre bocsátom, hogy így is lett. Egyetlen rövid pihenővel a déli órákban megérkeztünk Sopronba, ahol egy kis erdei sétával indítottuk a három napos kalandtúrát.

Először a mindnyájunk által jól ismert Károly-kilátót ostromoltuk meg, amely maga és a 398 m magas Károly-magaslat egyaránt Romwalter Károly soproni nyomdász és lapkiadó emlékét őrzi, mert elődjét ő és fia ácsoltatták 1876-ban. Amikor a faépítmény elöregedett, a „hely méltóságának megfelelő” 23 m magas kilátót építettek terméskőből 1936-ban.

Mi gyorsan felmentünk a csigalépcsőkön és körbetekintettünk Sopronra, a Lővérekre és a csodálatos tájra. Utána nagyon kellemes, hangulatos úton ballagtunk tovább, melynek végén betértünk a Trianoni emlékparkba, ahol a szétszakított Magyarország kövekből kirakott térképét nézhettük meg. Ekkor elkezdett cseperegni az eső. De akkor már a kocsiknál voltunk, és hamarosan eljutottunk a Lővér pincészetbe, ahol pontos tájékoztatást kaptunk a borkészítés rejtelmeiről.

A képeken látszik, hogy milyen nagy érdeklődéssel hallgattuk az egyetemet végzett borász, kutató hölgy előadását a borok készítéséről. Tájékoztatást kaptunk arról, hogy közel 86 hektár termőterület szőlőjét dolgozza fel a pincészet és még vásárolnak is. Fahordóban érlelik, és gondosan kezelik, házasítják a borokat ügyelve a savasságukra is. A teljesség igényé nélkül megemlítek néhány fajtát: pl Soproni Királylányka, Rozé, Soproni Kékfrankos, Soproni Merlot. Nézzétek el nekem e téren a hiányosságokat, érdeklődési köröm sajnos nem terjed ki a különleges borokra, mivel én magam ritkán és keveset iszok alkoholt. A kóstolás nem történhet éhgyomorra, ezért finom falatokat, töpörtyűt, sajtot és kenyeret eszegettünk, miközben a sofőrök kivételével mindannyian hat féle bort kóstolhattunk. Feri, aki lelkiismeretes autóvezető, nem akart kimaradni az élvezetekből, ezért apró zárható üvegpoharakba kérte a borokat, amelyeket gondosan felcímkézett és a szállásunkon elfogyasztott.

A borkóstoló után kellemes és hasznos volt a soproni séta, hogy kiszellőztessük a fejünket. Körbejártuk az Erzsébet-kertet, amely nagyon kellemes pihenést és kikapcsolódást biztosít a soproniaknak és a turistáknak. A Rák patak (Bánfalvi patak) partján elterülő liget a 18. században a városfalakon kívüli telek volt, amelyet 1753-ban vásárolt meg a város és az ország első közparkjai között szerepelt. A park nevezetes fafajai közül kiemelkedik a kaliforniai mamutfenyő, amely a múlt század 70-es éveiben Magyarországra eljutott első példányok egyike. Karcsú fa volt, nyolcan kényelmesen körbe értük. A sétát fagyizás zárta, ami külön örömet okozott a mérsékelt alkoholt fogyasztók részére.

Végül ismét autókba ültünk és elgurultunk a Soprontól 12 km-re-délnyugatra fekvő Brennbergbányára, ahol elfoglaltuk a szállásunkat. Az ifjúsági tábort már jól ismertük, mert két évvel ezelőtt e mellett volt a szállásunk, de a mostani szobák sokkal kényelmesebbek voltak. Használhattuk a jól felszerelt konyhát is, ahol Kövér Jutka a reggeli kávénkat készítette és a társalgót, ahol Feri a nap fontos eseményeit vetítette le nekünk borozgatás és házi sütemények eszegetése közben. Vacsora és az esti program után jóleső fáradtsággal elvonultunk a négyágyas szobákba, hogy kipihenjük a nap fáradalmait.


Vasárnap: Schneeberg

Reggel fázósan, álmosan fogyasztottuk el előző este megkapott reggelinket, ami két szendvicsből, pizzás lepényből, müzli szeletből és almából állt.

A fázós reggel azért biztató volt, mert felhő alig volt az égen, ragyogóan sütött a nap, de a hideg szél nem engedett a szorításából, így alaposan felöltözve, meleg kiegészítőkkel felszerelkezve indultunk el az osztrák határ felé, remélve, hogy nem fognak szigorúan ellenőrizni minket, mert bizony volt, aki otthon felejtette a nemzetközi Covid oltást igazoló okmányát, és volt, aki bátran elindult Szputnyik oltással teszt nélkül.

Laza ellenőrzés után gond nélkül határt léptünk, így bőven volt időnk egy kisebb sétát tenni Puchbergben. Itt már közel sem volt barátságos az idő. Ijedten nézegettük a Schneeberg felhőbe burkolódzó csúcsát, és reménykedtünk, hogy talán esni nem fog. Bár egy augusztusi rövid hózáporral kiegyeztünk volna! 😉

Mire az állomásra értünk a kis gőzös már hangosan pöfékelt, eregette a gőzt és a füstöt. Ez a kis nosztalgia gőzös fogaskerekű ritka látvány, így mindenki fotózkodni, filmezni kezdett. Aztán az ajtózáró ember kívülről bezárta az ajtókat, és kis pöfögőnk vidám zakatolással elindult az 1800 m-es tengerszint feletti magasságú hegyi állomás felé.

Időnként hangos fütyüléssel jelezte az út szélén várokozó kíváncsi turistáknak, hogy nemsokára lehet fotózkodni, integetni a nosztalgia szerelvénynek. Mi is lelkesen integettünk a bámészkodóknak.

Az eredeti fogaskerekű először 1897-ben kapaszkodott fel, és csak száz évvel később állították munkába a mókás szalamandra mintájú motorvonatokat. Ezt az egy szerelvényt – amivel mi most utaztunk – újították fel, és hetente egyszer nosztalgiázhatnak a vonatfüttyöt és füstöt kedvelők.

Virágos alpesi rétek, és tűlevelű erdők között haladtunk, szerencsére a felhők nem ereszkedtek le, így ámulva gyönyörködhettünk az elénk táruló mesés alpesi tájban. Néha egy állomáson várakozni kellett, hogy a szemből érkező vonat folytatni tudja útján lefele.

Hosszabb álldogálás a Baumgartner nevű állomáson volt, ahol nem csak a mozdonyt etették meg a legmeredekebb szakasz előtt, hanem mi is megkóstolhattuk a messze földön híres buktát. Nem csalódtunk benne!

Na, innen kezdődött a nyögés! Lassan fújtatva, nyögve tolt minket felfele mozdonykánk. “De-ne-héz, de-ne-héz…” Nyögött súlyunk alatt, de két alagút után végül befutottunk az állomásra.

A vonat ablakából kitekintve ijesztő volt, hogy az ott tartózkodó emberek szabályos téli öltözetben hadakoztak az orkánszerű hideg széllel. Gyorsan felvettük mi is a melegebb ruhákat, kesztyűt, sapkát, kapucnit, és elsőnek a Sissi királynő emlékére emelt katolikus kápolnát néztük meg, aztán az átláthatatlan ködben nekiveselkedtünk az emelkedőnek. Pont úgy festettünk, mint anno a TV Delta című műsorának főcímében a csúcs felé haladó sífutók. Nagyjából fél óra viaskodás után elértük a Hüttét, ahová néhányan egy forró levesre betértünk, a többiek pedig a csúcsitalnak szánt pálinkával fűtötték fel kint magukat.

Itt a csapat ketté vált, az elszántabbak csúcstámadásra indultak, a többiek egy szelídebb lankán indultak lassan visszafele.

Amikor végre felértünk a hegycsúcson álló kereszthez, a szél ki akarta tépni a kezünkből a telefonokat, botokat, így a csúcsitalról szó sem lehetett, mert elfújta volna a szél.

Már éppen áldottuk az időjárást, hogy legalább az esőt megúsztuk, és sajnálkoztunk, hogy a köd miatt nem látjuk a panorámát, amikor megszánt minket a szél, és elsöpörte a felhőket. Kb. 5 percig ámuldozhattunk, majd ismét betakart mindent. Szerencsére ezt sokszor megismételte, így teljes pompájában élvezhettük a környező hegyek, távoli vidékek lenyűgöző látványát.

Mire leereszkedtünk az állomáshoz, már nyoma sem volt a felhőknek. Biztatóan sütött a nap, már melegünk volt a téli öltözetben.

Még a vonat indulásáig itt is nézelődtünk, aztán gőzöskénk visszakísért minket Puchbergbe, ahol egy helyi fúvószenekar hangjával kísérve még egy jókora sétát tettünk a kisváros parkjában, felsétáltunk a várromhoz, ahol az eső ránk ijesztett, de végül száraz bőrrel megúszva indultunk vissza soproni szállásunkra.


Hétfő: hazafelé…

A hétfői napon frissen, fiatalosan és nagyon korán keltünk, mert csomagolnunk kellett és hosszú út és sok látnivaló volt előttünk. Reggeli után, ½ 9-kor már a kocsikban ültünk és indultunk Fertőrákosra, az osztrák-magyar határra, a Páneurópai piknik helyszínére. Szerencsére nyoma sem volt az előző nap zord időjárásának, kellemes napsütésben volt részünk.  

Elevenítsük fel a történelmi tényeket: Augusztus 19. hajnalán kiürült a kelet német turisták csillebérci menekülttábora és délután a határon összegyűlt, de érvényes útlevél nélküli NDK állampolgárok a piknik eseményeit kihasználva áttörtek a határkapun. A szolgálatban lévő fegyveres határőrök azonban tanúbizonyságát adták annak, hogy a szolgálati előírások fölé helyezhető az emberiesség. Az esemény jelentősen befolyásolta az NDK állami létének jövőjét. A határnyitáshoz és a nem várt áttöréshez vezető külpolitika meghatározó személyisége volt Horn Gyula, aki diplomáciai tevékenységével hozzájárult a német egység megteremtéséhez, így őt nyugaton az európai békefolyamatok egyik nagyon fontos szereplőjének ismerték el.

Az emlékparkban sétálva meghatottan olvastuk az eseményeket bemutató táblákat, képeket, a megmaradt szögesdrótkerítést és az őrtornyot. Én azért éreztem meghatottságot, mert nem felejtettem el azt a boldog pillanatot, amikor kiderült számomra, hogy megszűnhet Európa kettéosztottsága és lehetőség van a fennálló rendszer megváltoztatására. Ahogy sétáltunk a napsütötte szépen ápolt parkban elfeledkeztünk az azóta jelenlévő problémákról és csak a bizakodásra emlékeztünk, amit azokban a napokban éreztünk.

Az emlékpark megtekintése után visszatértünk Sopronba, hogy megnézzük a különös, bolondos Taródi várat. A kezdetben fából ácsolt várat id. Taródi István építette 1945-től (még a szülei telkén), majd miután megvásárolta ezt a telket, 1959-től építette kövekből a várát 2010-ben bekövetkezett haláláig. Komolyan tanulmányozta Magyarország várait és a lebontott fa vár helyébe középkori jellegű kővárat épített több évtizedes munkával, amelybe különböző becslések szerint mintegy 150–200 vasúti kocsira való követ épített be – döntően egyedül, időnként fiaival, legfeljebb egy-egy alkalmi segítővel. Az építkezést a rendes, polgári foglalkozása (festő, mázoló) mellett végezte, munkaideje előtt és után, minden szabad órájában. A várban megtekinthetjük az építő hosszú évek munkájával összeszedett régiséggyűjteményét is – főleg 19. században készített polgári bútorokat. Tiszteletet éreztünk a kitartás és emberfeletti teljesítmény és egy kis szomorúságot a kemény erőfeszítés értelmetlensége miatt.

Ezután utunk hosszasan zötykölődve a Szigetköz felé vezetett a szörnyen rossz utakon.

Itt először a Hédervári Kastélyt tekintettük meg, amelyet Héderváry János építtetett a 16. században reneszánsz stílusban. 1755-ben került sor a barokk átépítésre és négyszögű tornyokat is emeltek. Ekkor alakították ki a gyönyörű angolkertet, ahová egzotikus fákat telepítettek. Sétánk során azonban azt tapasztaltuk, hogy a kert elég elhanyagolt, pedig szép szobrok, díszes kőkorsók is találhatók benne, a kastély pedig sajnos nem látogatható.

A kastély megtekintése után éhségünket Lipót község Lipóti pékségében csillapítottuk. Sok-sok kalóriával töltöttük fel magunkat, mert valamennyien szeretjük a régi ízekre emlékeztető és az újfajta süteményeket. A finomságok elfogyasztására nagyon szép, kulturált környezetben történt miközben az üvegfalon keresztül nézhettük, hogy az alattunk levő pékségben hogyan készül a kenyér, a túrós pite és a croissant.

Végre nordikozás:

Túránk Lipót faluból indult, amely Mosonmagyaróvártól 15 km-re keletre a Szigetköz közepén, a Duna jobb partján helyezkedik el. Sétánk mocsaras, lápos vidéken kezdődött, víz volt az út bal oldalán és jobb oldalán is. Picike varangyos békák ugráltak a lábunk előtt, ami különösen a városi gyerekeknek, pl. Ferinek tetszett nagyon. Majd szárazabb ösvényen haladtunk tovább szép sík vidéken, gyönyörű vadvirágokban és távoli facsoportokban gyönyörködve. A Duna folyam szigetközi szakaszán, a jobb parti hullámtéren megpillantottuk a „Sorjási bukót”, amelyről sokat hallottam a lányom „vizitúrás” élménybeszámolóiban. Romantikus hely, de nehéz kenuval átevezni rajta. Ez már Dunaremete községhez tartozik, ahova hamarosan megérkeztünk a kompkikötőhöz. A Duna szemközti partja már Szlovákiához tartozik, ezért csak oltási igazolvánnyal érdemes átúszni a túlsó partra. Mi nem ezt tettük, hanem megtekintettük a „ Dunai hajós” emlékművet, amelyik az egykor a Duna ezen szakaszán szolgálatot teljesítő hajósoknak állít emléket. A leglelkesebb gyaloglók még tettek egy sétát a „nagy” Duna partján, miközben Feri elszaladt a kisbuszért, majd a sofőrökkel a másik két autóért, és így a megfáradt vándoroknak nem kellett tovább gyalogolniuk.

A szigetközi nordikozásunk után visszatértünk Hédervárra, hogy nem messze a kastélytól megtekintsük az „Árpád fáját”. A hédervári Árpád-tölgy minden bizonnyal Magyarország legidősebb fája. A legenda szerint a fa törzsén található nyomokat Árpád fejedelem lovának kötőféke hagyta 907-ben, amikor seregével itt pihent meg, és ült hadi tanácsot a pozsonyi csatába készülődvén. A kutatók ennél fiatalabbra, „mindössze” 700-800 évesre becsülik, amivel még mindig az Árpád-korig nyúlik vissza a múltja. Idővel a fa korhadásnak indult, négy óriási ágából hármat letörött a szél. 2007-ben komoly civil összefogással sikerült megmenteni a kiegyensúlyozatlanná vált tölgyet. Miután az elkorhadt anyagot eltávolították belőle, a törzsön akkora rés keletkezett, hogy bárki kényelmesen keresztülsétálhat rajta, amit mi természetesen megtettük. A létrejött „időkapu” közepén még ma is ott lebegnek az elmúlt évszázadok, ott tartja őket a minden tavasszal újra kihajtó, minden ősszel újra makkot érlelő tölgyfa.

Kirándulásunk végeztével Győr felé indultunk és az 1-es sztrádán kb. egy óra múlva begördültünk Budapestre. Mindenki szerencsésen hazaérkezett, én távolsági buszra szállva már 9-kor otthon voltam Taksonyban.


Köszönet Istvánnak, Ferinek és Ildinek a fárasztó, alkoholmentes vezetésért, és Ildinek és Ferinek is a tervezésért, szervezésért meg mindenért. Nagyon gazdag program volt, jól éreztük magunkat.

 

A Schneebergbahn nosztalgia fogaskerekű egy köztes állomáson


A három napos kiránduláson készült fényképeket csak a Baráti Kör bejelentkezett tagjai láthatják.