Péntek:

Augusztus 25.-én 11 Zerge, 3 családtag és 4 vendég találkozott még kicsit álmosan, de várakozással teli izgalommal a budaörsi OMV benzinkútnál. Jó tempóval, két pihenéssel megszakítva haladtunk az ausztriai élmények felé. Írhatnám, hogy eseménytelen volt az utunk, de kivételesen nem. Az M1-en sajnos csúnya baleset volt, ezért dugóban araszolgattunk. Az osztrák autópályán pedig Ildi autójában felforrt a hűtővíz, kétszer is. Ezért egy órás késésben voltunk, de ennek ellenére az összes programot teljesítettük.

Első állomásunk a stájerországi hegyek között megbújó Mariazell, az egyik legnevezetesebb közép-európai Mária-kegyhely volt. Amikor kiszálltunk az autókból, azonnal belecsöppentünk a hangulatos kisváros hétköznapi életébe. Kanyargós utcák, tiszta, frissen festett házak és rengeteg virág az ablakokban. De az emberek nem ezért özönlik el ezt a települést.

Mariazell Nagy Lajos kora óta a magyarok legnagyobb búcsújáróhelye, és az osztrákok és a szláv népek fontos kegyhelye is. Sétánk során megpillanthattuk az impozáns, jellegzetes háromtornyú búcsújárótemplomot, a gótikus és a barokk stílus érdekes ötvözetét. A templom köré nőtt, bájos kis városka a zarándokturizmus fellegvára, egymást érik a kegyszer- és ajándékboltok, a vallási turisztikai szolgáltatók.

A templom történetéből az alapításához kötődő legenda a legérdekesebb. E szerint a térítő útra induló Magnus szerzetes egy Mária szoborral érkezett meg 1157-ben, útját hatalmas szikla kőtömbje zárta el. A megpihenő bencés barát a szobrot a sziklára helyezte, mely kettéhasadt. Remetekunyhót épített ide, ún. kis cella-kápolnácskát, innen ered a későbbi település neve, Máriacell.

A háromtornyú templom különleges módon vegyíti a gótika és barokk stílusjegyeit. Ezt csodáltuk és a gyönyörű freskókat, aranyozott szobrokat. K. Jutka megtalálta Mindszenty bíboros síremlékét (1991-től az Esztergomi bazilikában nyugszik), sajnálatos, hogy emléktábláján nincs magyar nyelvű felirat). Én viszont a régi Máriát és a kis Jézust ábrázoló kegyszobrot kerestem, ezért a teljes német szókincsemet összeszedve egy fiatal papot szólítottam meg, aki magyarul tájékoztatott, hogy a szobrot felöltöztették, ezért nem látható.
Mindezzel semmit sem törődtek a zarándokok, akik áhítatosan énekeltek körülötte. A főleg fiatalokból álló zarándokcsoportok egymást követték a bazilikában, kék pólókban, helyenként túrabotokkal, hosszú úttól elfáradva, nagyon lelkesen. A mi kis csoportunk egy-egy pohár sör vagy fagyi elfogyasztása után elhagyta a várost.

A következő állomásunk a Marienwasserfall volt. A parkolótól kb. 200 métert sétálva a meredek sziklafalról lezúduló Mária-vízesés pillanthattuk meg, mögötte Mária szobor látható. Elmondani nem lehet a csodálatos látványt, ahogy a víz lezúdul a sziklákon.
Még egy páratlan élményben volt részünk mielőtt elfoglaltuk a szállásunkat. Autóink a festői szépségű Erlaufsee partja mellett haladt. Nem is történhetne az emberrel jobb dolog, mint úszkálni egy nagy, kristálytiszta, kékszínű tóban, amit magas sziklás hegyek vesznek körül. Sok nyaraló és turista tette ezt, mert a tó vize kellemesen hűvös volt, de nem túlságosan hideg. Úszkálásra sajnos nem volt lehetőségünk, de a lábunkat meg tudtuk áztatni egy stég lépcsőjén, ahol a felirat szerint nem léphettek idegenek.
Szállásunk Familie Johann und Christine Fahrnberger panziójában volt. Ausztriában a „falusi túrizmus” nagyon népszerű, a családok több dologból biztosítják a megélhetésüket. Itt is tartottak tyúkokat, teheneket, négy kis félénk borjú nézelődött egy karámban. Gyümölcs (alma) feldolgozásnak is láttuk a nyomait. Emellett üzemeltették a panziót, amelyik nagyon korszerűen felszerelt, esztétikusan berendezett épület volt. Természetesen kívül, belül rendkívül tiszta. Problémánk egyedül a cirmos kismacskával volt, amely nem csak hízelgett és dorombolt, hanem rendkívül szemtelen is volt. Besettenkedett a házba, az alufóliából kicsomagolta Pl. Magdi gondosan elkészített szendvicsét és falatozott belőle.

Autókkal mentünk egy hasonló helyre, ahol étteremben vacsoráztunk, finom falatok közül válogathattunk és nagyon jól laktunk. Visszatérve a szállásra lassan mindenki nyugovóra tért, nagy buli nem volt, mert testileg, lelkileg készültünk a következő napra. Csak Saci és Pl. Magdi kártyázott késő estig.

Szombat:

A várva- várt napon 15-en készülődtünk izgatottan a vadvízi evezésre. Voltak, akik már nagyon várták, de másokban fokozatosan nőtt a feszültség. Én pontosan ilyen voltam. O.Magdi pedig végrendeletet készített. Sokat (?) utaztunk, (20 km) amíg elértük a Salza folyót, ahol először átöltöztünk. Ez nagyon vicces volt. Saccolt méretek szerint kaptunk neoprén kezeslábast, kabátot és cipőt, ami először szinte senkinek nem volt megfelelő. Megpróbáltam belepréselni magam, sikertelenül, nagyobbra volt szükség. Kezdődött tehát elölről az öltözködés. A végén egymásra néztünk és jókat nevettünk. Pedig a szoros, fekete öltözék nagyon előnyösen karcsúsított. Ezután a mentő mellény következett, amit három helyen kellett bekapcsolni, majd a sárga bukósisak. Szerencsére még nem volt túlzottan meleg.
Utána elmentünk az akció színhelyére, ahol rövid tanfolyamot hallgattunk a raftingolásról és főleg a biztonsági intézkedésekről. Amikor már mindent tudtunk, akkor lettem csak igazán nyugtalan. Két csónakban eveztünk, egy harmadikban két „bevállalós” lány, Kati és Kriszti evezett egy hozzáértő lány segítségével. Nekik nehezebb dolguk volt.
Beszállás előtt meg kellett mártózni a 10 fokos vízben, aminek nem örültünk túlságosan. Szerencsére a neoprén ruha alatt felmelegedett a víz, de a lábam kissé fázott. De ki törődött ezzel, amikor már beszálltunk a csónakba. A mi kapitányunk Dávid volt, a nagy KAPITÁNY fia. Nagyon kedves, segítőkész fiatalember, gyakran dicsért bennünket, általában indokolatlanul. Engem 2-szer tuszkolt be a csónakba: először a beszálláskor, azután később, amikor kicsúszott a lábam alól a talaj.
De ne szaladjunk ennyire előre. Evezni kellett erősen és összehangoltan (ugyanabban a tempóban). Ez egyáltalán nem sikerült, ezért azután mentünk mindenfelé, csak a folyó irányába nem. Ütköztünk partnak, szikláknak. Nem mondanám, hogy nyugodt voltam, de azért haladtunk, főleg azért, mert vitt minket a víz lefelé.
Történt egy kis „eset”, szerencsére nem baleset. Drámai pillanatok következtek: Egy sziklának ütközve Saci csobbant egyet és elhagyta a csónakot. Szerencsére nagyon higgadtan megoldotta a helyzetet, pontosan azt csinálta, amit az eligazításon tanultunk, a hátára feküdt a vízen és szépen nyugodtan várta, hogy kimentsék. De Levente, az unokája nagyon megijedt és sírva fakadt, alig tudtuk megvigasztalni. Amikor megpillantotta a nagymamát, abbahagyta a sírást és férfiasan nekilátott kihúzni a vízből. Ehhez azonban a Dávid segítségére is szükség volt. Most a mi szemeink lettek könnyesek.
Ezután a KAPITÁNY kicsit átrendezte az embereket a csónakokban. Kezdtünk összecsiszolódni és rendben mentek a dolgok. Gyakran pihentünk, evezés nélkül csurogtunk a nyugodt folyón lefelé, gyönyörködtünk a tájban, a sziklákban a parton. Azután zúgóhoz értünk, akkor erősen eveztünk, és zuhantunk a vízzel együtt lefelé. Már akkor sem ijedtünk meg, amikor sziklának ütköztünk. Én kezdtem egyre jobban élvezni.
Egy 5 méter magas sziklához érkeztünk, amire fel lehetett mászni és leugrani a mély vízbe. Sokáig néztük a bátor fiatalokat, eszünk ágában nem volt követni a példájukat. De M.Jutka egyszer csak átúszott a túlsó partra és MEGCSINÁLTA, utána Laci is. Nagyon megtapsoltuk őket és büszkék voltunk rájuk.
Békésen csónakáztunk tovább. Egy híd alá érve ismét érdekesség: Egyszerre belecsaptuk az evezőket a vízbe és erős visszhangot tapasztaltunk. Már nagyon élveztem az evezést, amikor Dávid a part felé irányította a csónakot és megpillantottuk R.Rozit, aki a jéghideg vízben futkosva lelkesen fotózott minket. Ő is rendkívül izgatott volt, hogy ne hagyjon egyetlen másodpercet sem a partraszállásból.
A megpróbáltatásnak azonban még nem volt vége. A csónakokat meredek úton kellett felcipelni az útra, ezt a fiúk önként vállalták, mi lányok pedig az evezőket vonszoltuk a fekete neoprén ruhában a tűző napon bukósisakkal a fejünkön. De büszkék voltunk magunkra. Végre találkoztunk Pl.Magdival és K.Marikával, akik már nagyon vártak minket.A neoprén öltözékeket visszaadtuk, csipegettünk a szendvicseinkből és irány vissza a szálláshoz.
A délután csendes pihenővel folytatódott. Megpróbáltam olvasni az udvar árnyékos részén, de a cica sétált a könyvemen, néha lapozgatott is. Pontosan 6 órakor nagy sürgés-forgás kezdődött a vacsorakészítés körül. Pissti egyedül magára vállalta a grillkolbászok sütését, a lányok körbe ülték az asztalt és mindenki vagdosott valamit a görög salátához. O.Magdi nagylelkűen felajánlotta, hogy tanácsot ad, ha elakadnánk a munkában. Hamarosan apró szelet uborkákkal, hagymával, paradicsommal telt meg a tál. Közben fogyott Pissti és Juli pálinkájából is. K.Jutka, a salátafelelős ellenőrizte a folyamatot, majd ízesítette a recept szerint. Hamarosan alaposan megtömtük a gyomrunkat a sok finomsággal. Fogyott egy kis bor is, és mindannyian nagyon jól éreztük magunkat. Köszönet illeti Pl.Magdit, aki a mosogatás hálátlan feladatát magára vállalta.
A közelgő vihar elöl a házba menekültünk, de a társalgóban ismét összegyűltünk. A búcsúest késő estig tartott sok beszélgetéssel, iszogatással.

– Siklós Juli

Vasárnap
A felkelő nap első sugarai már ébren találtak Ildi ébresztőjének jóvoltából. Azért még igyekeztem csukva tartani a szemem, mert a tegnapi nap változatos élményei pörögtek előttem. Az izgalommal kevert félelem a vízre szálláskor, és az első zúgók bizonytalansága, majd az önfeledt ujjongások. Saci hátra szaltója a vízbe, az ember a vízben!-t jelző síp éles hangja, majd a mentés utáni megkönnyebbülés, hogy komolyabb sérülés nem történt. Aztán csak ki kellett nyitni a szemem, és hamarosan már keveredett is a tehenészet jellegzetes vidéki szaga a frissen főzött kávé illatával. A bőséges reggeli után ismét útnak indultunk.
A reggeli napsütésben a zöld ezernyi árnyalata keretezte az osztrákokra oly jellemző virágpompát, amit otthonaik környezetében teremtenek. Rövid autózás után megérkeztünk Mendlingtalba a Faúsztatók völgyébe Alsó-Ausztria délnyugati csücskében, a Mostviertel régióban, a télen-nyáron népszerű Hochkar tövében, a Mendling-patak völgyében található Közép-Európa egyetlen, máig működőképes faúsztató létesítménye.
A bejáratnál rikoltozó libák, csapatban futkosó kacsák kötötték le a figyelmünket. Tovább haladva óriásira nőtt hortenziák, fuxiák és más, számunkra ismeretlen színes virágcsodákat bámultuk irigykedve. A szurdokhoz közeledve megéreztük a víz és az erdő hűvös leheletét. Hazagondolva sajnáltuk az otthoniakat az elviselhetetlen hőség miatt, de közben mi hálát adtunk a sorsnak, hogy itt kellemes időben, gondtalanul sétálgathatunk a sziklafalra rögzített fajárdákon, hidakkal kiépített látványos útvonalon.
Még mielőtt elindultunk volna még megnéztük a lazacnevelde tavait. Többen vágyakozva gondoltunk arra, hogy túránk végén lazacot fogunk ebédelni a közeli vendéglőben.
Hamarosan egy vízeséshez értünk, ahol kis csurgók, malomkerekek, vízelvezető csatornák színesítették a látványt. Ezután már a szurdok felett sétálgattunk, bámészkodtnuk. A mélyen alattunk zúgó folyócska izgalmas mintákat faragott a sziklafalba. A repedésekbe vadon élő ciklámenek nyíltak, páfrányok, óriási lapulevelek élvezték az állandó párát. Meg-megállva hallgattuk a rohanó víz zubogását, vagy halakat keresgéltünk a kiszélesedő kristálytiszta víztükör alatt.
Ha vége volt a rohanásnak, fáradtan terült el a víz. Kavicsos partja, szelíddé vált folydogálása fürdésre adott lehetőséget, már ha volt valakinek kedve megmártózni a 10 fokos vízben. (és volt! Néhány kutyus, és gazda felfrissítette magát benne)
Vadromantikus sétánk végén felfrissültünk kávéval, fagyival. Egy ingyen megtekinthető múzeumban maketten látható volt a faúsztatás, az emeleten pedig a faúsztatók küzdelmes munkájának szerszámait, és egyszerű életük jeleneteit bemutató kiállítás volt.
Visszaindulva a csigatempót gyalogkakukkra kellett váltani, mert az étteremben időre volt foglalva helyünk. Vágyunk beteljesült, aki kívánta lazacot fogyaszthatott. A legendás osztrák almás vagy túrós rétesével zártuk az ebédet, majd újra útra keltünk.
A rövid út alatt lehetett szundikálni, de így is kajakómásan érkeztünk a Gallenstein várhoz. Nehézkesen indultunk felfele az egyre meredekebb, de jól járható úton. Viszonylag jó állapotban maradt fenn ez a középkori fellegvár, a környék kedvelt kiránduló helye. Szép, szinte meseszerű kilátás nyílt az alattunk elterülő St.Gallen városkára, a távoli zöld hegyi legelőkön pihenő tehénkékre. Mélázásunknak a lefele vezető út vetett véget. Nehezen járható, meredek, köves úton bukdácsoltunk lefele. Hol volt már a kajakóma! De ezt is megúsztuk ép bőrrel!
Még egy rövid sétát tettünk St.Gallen főterén, aztán Indulás haza!
Ildi autója ma sem szerette az emelkedőt, a felforrt hűtővíz miatt egy magas, látványos völgyhíd végénél megállásra, és hosszabb várakozásra kényszerültünk, várva a visszahűlést. Innen már a hosszú hazavezető úton hol szunyókálva, hol vidáman cseverészve, egy- két rövid mozgást beiktatva folytattuk utunkat.
Élményekben gazdag, vidám, gondtalan 3 napot töltöttünk el ismét ’kis’ csapatunkkal!

– Kövér Jutka


A kiránduláson készült fotókat csak a Baráti Kör bejelentkezett tagjai láthatják.