Élménybeszámoló – 5. Murau – 2021.07.05-09
(1., 3., 5. nap K.Jutka, 2., 4. nap S.Juli tollából, általam (V.Zerge) kiegészítve)
1. nap – Utazás és helyismeretszerzés…
Hajszál pontosan megérkezett mindenki a az indulási pontra, és minden körülményeskedés nélkül gurultunk át a határon. Pedig előzőleg mindenki rohant a kormányablakba, vagy órákig küszködve letöltötte az Eu Covid igazolást. Na nem így a szállásunkon! Szinte meg sem érkeztünk, máris tesztre citálták a kínai vakcinával oltottakat, mert a szállodáknak ehhez joguk van. Azonnal gyorstesztet csináltattak velünk, ami negatív lett, de ez kevés volt, reggel jön a tesztelő busz, és PCR tesztet csinálnak. Becsületükre legyen mondva, hogy mindez ingyenes!
Meglepődésünkből felocsúdva sétálni indultunk. Többünknek már ismerős környéken jártunk, de elkanyarodtunk a strand felé is, mert úgy gondoltuk, hogy a ránk törő kánikulában túránkból hazatérve jól esne egy kis úszkálás a hűvös vízben. A strandmester pillanatok alatt ott termett, jól kifaggattuk a belépők áráról, a víz hőfokáról, majd tovább ballagtunk a virágpompába öltözött kertek mentén. Meglátogattuk rég nem látott kecskebarátainkat is, akik nem vették jó néven, hogy nem vásároltunk nekik drága Euróért csemegét. A Mura folyó mentén élveztük az erdő illatát, amit az éjszaka esett eső még intenzívebbé tett. Most is, mint minden évben megcsodáltuk a pompás fahidat.
Már tervezgettük, hogy ki mit fog vacsorázni, de a közeli kocsma hétfőn zárva van, így másik helyet kellett keresnünk. Az eső is elkezdett esegetni, de az időjárás megszánt minket, és mire másik étkezdét találtunk, már napsütésben fürödve vártuk a finomabbnál finomabb falatokat. Miután degeszre ettük, ittuk magunkat még sétálgattunk, majd iszogattunk egy kicsit a csúcsitalnak szánt nedűkből, de ez kizárólag az emésztésünk érdekében történt.
2. nap. – túra a Turracher Höhe-n, fel 2020 méterre…
A második nap reggel ½ 8-kor szállásadónőnk finom, laktató reggelijével kezdődött, majd a Sinopharm-al oltottak koronavírus tesztjével folytatódott, amitől kissé szorongtunk. Szerencsénk volt, mert a tesztautó éppen kedden reggel érkezett Sankt Lorenzen ob Murauba és az eljárás ingyenes volt.
9 órakor már az autókban ültünk és vadregényes utakon haladtunk Turracher Höhe felé. A turisták által kedvelt síparadicsom és kirándulóhely a Nock hegységben található a Gurktal-Alpok nyugati részén Stájerország és Karintia határán, a Turracher tó partján. Először a zsúfolt parkolókat és a kirándulásra igyekvő rengeteg turistát pillantottuk meg, mi azonban egy félreeső, de a felvonóhoz közeli parkolóban szálltunk ki az autókból.
A csapat hamarosan kettévált, 9 viszonylag „gyorslábú” zerge Feri irányításával egy 11 km-es körtúrára indult. Nagyon kellemesen és jó hangulatban kezdődött, mivel napos, de hűvös reggel volt. Rövid séta után elértük a Grünsee-t, amelynek vize a nevének megfelelően csillogó smaragdzöld. Itt kis pihenő tartottunk és számtalan fotó készült. A kirándulás valójában ekkor kezdődött. Kezdetben kényelmesen lefelé haladtunk kb. 5 km hosszan, de tudtuk, hogy ezután majd emelkedő következik. A perzselő déli nap sütött ránk, amikor erősen izzadva gyalogoltunk felfelé kb. 4-5 km hosszan. Az út szerencsére nagyon jól kiépített, biztonságosan járható volt. 300 méter szintemelkedést gyűrtünk le összesen, egyre gyakrabban megállva és pihengetve az árnyas fák alatt. De feledtette a fáradtságot, hogy a kilátás fantasztikus volt a környező hegyekre és a Turracher tóra. Néhány forrást találtunk az út mellett, ahol bocis bögre volt kikészítve a szomjas turistáknak. Itt senkinek nem jutott eszébe elvinni. A Covid miatt azonban használatától eltekintettük, viszont kulacsainkat megtöltöttük a tiszta, jó ízű forrásvízzel. Feri hiányolta, hogy nem látunk állatokat, amikor kolompolás hangjára figyeltünk fel. Két bánatos tehén, egy boci és egy ló állta utunkat. Nem bántottuk egymást, hanem óvatosan kikerülve folytattuk utunkat. Amikor elértük a túránk legmagasabb pontját, akkor 1795 m magasan voltunk. Ezután egyre több kirándulóval találkoztunk, akik valamennyien köszöntek nekünk, gondoltuk, hogy a tó már nem lehet messze. Hatalmas fából készült szobrokat láttunk, amelyek kezet, fület, orrot szemet ábrázoltak, amivel arra hívták fel a figyelmünket, hogy minden érzékszervünkkel értsük és élvezzük a természet szépségeit. Utunk végén rönkfából készült házak között haladtunk és hamarosan találkoztunk a csoportunk másik felével, akik a mocsaras, lápos területet fedezték fel. Közelről gyönyörködtünk a Turracher-tó kék vízében és gyönyörű nyaralókat, szállodákat láthattunk a partján. A vízen csónakok siklottak és SUP-on evezőket figyelhettünk, fürdőzőket azonban nem, mivel a vize elég hideg (max 18o).
A ’Turbóteknőc’ csapat a 3 tó körüli túrát célozta meg. Mi is a Grünsee-nél kezdtünk, de mi itt rögtön meg is álltunk, nem tudtunk ellenállni a partra települt Karlhütte finomságai kipróbálásának. Gyönyörű kilátás volt a környező hegyekre, a mellettünk ugrándozó kiskecskékben, a pihenő nyuszikban gyönyörködhettünk.
Friss erővel indultunk tovább, itt már igazán erdei ösvényen folytatódott az utunk. A fából készített szobrokkal mi is találkoztunk, el is időztünk mellettük. Ágó fordította a feliratokat, ami arra hívta fel a figyelmünket, hogy az erdőkben hallgassunk, nézzünk, szagoljunk, ne magunkkal és egymással foglalkozzunk, hanem az erdei állatokra, növényzetre, tájra koncentráljunk. Megismerhettük a cirbolya- és vörösfenyőket, óriás hegyikristályokat láttunk, ’csendszigetet’ élvezhettünk (volna, ha a csendet betartottuk volna…)
A rönkfás üdülőtelepen mi is átsétáltunk (itt találkoztunk lányokkal, akik a szállásukra érkezve épp a Covid tesztjüket készítették), majd a Schwarzsee-hez indultunk. Először arra lettünk figyelmesek, hogy egy fiatal, kb. 20 fős csapat jön libasorban velünk szemben az utunktól kissé távolabb, mezítláb, cipőjüket a kezükben tartva. Aztán megtudtuk miért. Egy lápos részen kellett áthaladnunk köveken, sáron, újra köveken, újra sáron… Végül vettük az akadályt, senkit nem szippantott be a láp.
Innen már csak a Turracher tóig kellett visszatalálni. Újra ’szembejött’ velünk egy Hütte, de azért itt már nem álltunk meg. Hókupacot viszont láttunk. Igaz kicsit, de azért gyerekeket láttunk hógolyózni. Utunk végén a ’gyorslábú’ csapat még elénk is jött, így egyszerre fejeztük be utunkat.
Elfáradva, de saját teljesítményünkkel elégedetten felindultunk a csúcsra. A Panoramabahn 6 személyes foteljei és 8 személyes zárt kabinjai közül választhattunk az én legnagyobb megnyugvásomra. Utunk során fantasztikus kilátásban volt részünk, majd megérkeztünk 2000 m magasra. Nem mindenki választotta ezt a kényelmes megoldást. Pissti (nem helyesírási hiba), a kisbusz sofőrje végig kísért utunkon, majd azzal a javaslattal lepett meg bennünket, hogy volna-e valakinek kedve vele együtt gyalog megtenni az utat a csúcsra. Borink vállalkozott rá és nem is kellett sokat várni rájuk, amíg megérkeztek. Borit dicséret illeti ezért a kiemelkedő teljesítményért és Pisstitől extra jegeskávé volt a jutalma. Mi először a AlmZeit Hüttét kerestük fel, ahol finom kávét, jegeskávét ihattunk és almás sütit ehettünk, amit egy nagyon kedves, udvarias magyar lány szolgált fel nekünk. (Itt is be kellett regisztrálnunk, mint a vendéglátóhelyeken általában, mint megtudtuk azért, hogy ha kiderül, hogy Covid-ost találnak, utol tudjanak minket érni) Utána megkerestük a kereszttel megjelölt legmagasabb pontot és számtalan fényképet készítettünk, minden percet kihasználva az utolsó sífelvonó indulásáig, amivel most már kizárólag zárt kabinokban leereszkedtünk a hegyről. Bori és Pissti lefelé is gyalog tette meg az utat.
Izgalmas, embert próbáló, de nagyon kellemes napot töltöttünk el Turracher-ben, majd üdülőfalunkban vacsoráztunk és hamarosan a fáradalmak kipihenésével töltöttük az időt.
3. Nap – Lichtensteinklamm
A bőséges reggeli után nem pihentettük a pocakunkat, hanem bepattantunk az autókba, és irány Lichtensteinklamm. Ez Ausztria legkeskenyebb szurdoka. Reggeli után Juli felolvasta a szurdok történetét, majd egy mesét is elmondott, miszerint egy kovács arra kérte az ördögöt, hogy vezesse a vizet a műhelye felé, ennek fejében nekiadja a lányát. Az ördög belement az üzletbe, a szerződés szerint a hajnali kakaskukorékolás előtt kellett volna átadni a lányt. A kovács felesége nem akarta, hogy lányukat az ördög vigye el, ezért hajnal előtt levágta a kakast. Az ördög dühében nem a kovácshoz, hanem a szurdokba vezette a vizet, hogy soha többé senki ne jusson a vízhez.
Hosszú autóút állt előttünk, de a délelőtti fényben gyönyörű volt a táj. Mire Obertauer-be értünk, ami elég magasan fekszik, már kissé őszies idő fogadott. Ettől egy kicsit megijedtünk, mert reménykedtünk benne, hogy szép napos időben fogjuk bejárni a szurdokvölgyet, mivel az annyira szűk, hogy a magas, függőleges sziklafalak közé csak a déli órákban süt be a nap. Az előttünk magasodó, még hófoltokkal tarkított hatalmas hegyek is felhőkbe burkolództak. Szinte karnyújtásnyira voltak felettünk a lustán úszó felhőgombolyagok. De bármilyen lusták voltak, csak elmentek, és már verőfényes napsütésben érkeztünk a bejárathoz.
Hamarosan meg is kezdtük a szurdok bejárását ami 440 lépcsőt, és némi sétát jelentett a víztől csepegő barlangszerű járatokban. Egy félelmetesen kanyargó csigalépcsőn leereszkedtünk a szurdok mélyére. A sok lépcső sem tudta kedvünket szegni, mert a víz által simára csiszolt sziklafalak mélyén rohanó, zúgó, dübörgő vízáradat tovább és tovább csalogatott minket. Helyenként szivárvány kúszott a rohanó víz fölé. A víz erejének látványa lenyűgöző volt. A szurdok végét egy 30 m-es vízesés zárta, itt egy kicsit megpihentünk, aztán ugyanazon a 440 lépcsőn indultunk vissza. Egy kissé remegett a lábunk, de az élmény megérte!
Egy kis fagyizás után ismét autókba szálltunk, de előtte még Pissti, (két ss- el) a kisbusz sofőrje büfét nyitott a kisbusz csomagtartójában. Elővette kicsi kemping gáztűzhelyét, lábaskáját, amiben vizet forralt a Nescaféhoz. Készletéből mindenki kedvére válogathatott, így kávéval frissíthettük fel magunkat.
Hazafele rácsodálkoztunk az Alpok magas sziklacsúcsaira, fotóztunk egy fogadót (Stájerország legöregebb Gasthüttéje), ami már 1152 óta fogadja az utazókat. Gondolom azóta néhányszor átépítették, Juli szerint a személyzet is változhatott azóta.
Visszaérve szállásunkra néhányan felkaptuk a fürdőruhánkat, és a falusi strandon úszkáltunk egy kicsit, majd vacsoráztunk a közeli kocsmában, ahol már ismerősként köszöntöttek minket. Finom, és bőséges ételeket és italokat szolgáltak fel nekünk. Még a panziónk kertjében élveztük a hűvösebbre fordult esti levegőt, beszélgettünk, csipegettünk, kortyolgattunk Pissti pálinkájából egészen addig, amíg a cserebogarak hada el nem űzött bennünket.
4. nap – Murau – a jobb oldal, ahol még nem jártunk
Csütörtökön végre a sofőrök is fellélegezhettek, nem kellett vezetniük, mert kisvonattal utaztunk a sokunk által már jól ismert régi, romantikus városba. Most azonban új látnivalókat fedeztünk fel a Mura folyó jobb partján. Először felsétáltunk a kálvárián a St Leonhard templomhoz, amelyet várfal védelmezett. A templom sajnos zárva volt, de egy kis lyukon bekukucskálva – köszönhetően a beépített domború lencsének – gyönyörű barokk templom oltára tárult a szemünk elé. Utána mezőn sétálva megpillantottuk a régi síugrósáncot, majd egy bástyáról gyönyörű kilátásban gyönyörködhettünk a városban. Muraunak ez a része inkább falusias jellegű. Láttunk például egy kedves kis halastavat vadkacsákkal, majd vízben hűsölő teheneket, amelyek közül az egyik bika volt.
Egy körtúrát szerettünk volna megtenni, de az út különösen nordic bot nélkül elég meredeknek bizonyult felfelé és lefelé is. Míg mi az életünkért küzdöttünk, Katikánk énekelt és tánclépésben szökdelt. Szerencsére mindenki épségbe leért, de a túrát a veszélyessége miatt megszakítottuk. Így is eléggé elfáradtunk, ezért egy sörözőben kívántunk megpihenni. Különlegesen udvarias, előzékeny kiszolgálásban volt részünk, mivel a tulajdonos szintén magyar volt. A kulturális sétát sem hagytuk ki. A folyó partra lesétálva gyönyörködtünk a régi kőhídban, ahol háttérben a síugrósáncok láthatók. A partmenti sétányon haladva csodáltuk a Mura sebes folyását és a sziklákon megtört hullámokat. A folyóparton áll a névtelen macskakirálynő szobra, amelyben Murau macskáinak története folytatódik, miszerint a kastély festményein szereplő macskák lesétáltak a városba, hogy itt különböző alakban jelenjenek meg. Még szebb Murna folyóistennő bronzszobra, melynek testtartása odaadást és védelmet sugall. Az egyik kezében energiát adó villámot tart, a másikban életet adó komlót.
Ezután Anna Neumann utcán sétáltunk a város központjába, ahol megtekintettük kívülről a St Mátyás templomot és a dombra feltekintve a várat is. Anna Neumann nevét mindenképpen meg kell említenem, aki egy villachi polgári családból származott, de kereskedelem és okos gazdálkodás útján ért el jólétet, és akiknek végül sikerült előbbre jutnia a nemesség felé. Az uralma alatt, amelyet haláláig gyakorolt, Murau város gazdasági fellendülésen ment keresztül. 1576-ban kibővítette az Erzsébet Kórház épületét és a nincstelen embereket is támogatta. A városnézés után megpihentünk egy a Sörgyár kitűnő kerthelyiségében, ahol főleg jegeskávét és fagylaltot fogyasztottunk. A sörmúzeum sajnos zárva volt, de az üzletben lehetett sört és ajándékokat vásárolni.
Ez az este más volt mint a többi. Nem csupán a 2021-es kirándulást zártuk le, hanem azt az 5 évet, amikor itt nyaralhattunk és kirándulhattunk. Ajándékkal kedveskedve búcsúztunk szállásadóinktól, akik minket finom süteményekkel leptek meg és Ildi gyönyörű hortenziát kapott, amit a következő nap hosszú utazása nagyon megviselt. Kucsera Marika kitüntetést kapott, mert ő volt az egyetlen, aki mind az 5 alkalommal részt vett a kirándulásokon.
5. Nap – útban hazafelé, két újabb csodával
Az éjszakai zuhogó eső után alig mertünk kinézni az ablakon. Meg voltunk győződve róla, hogy sártengerben kell ma utolsó napunkat eltölteni. De láss csodát! Nyoma sem volt az esőnek. Ragyogott a nap, habos felhők tarkították a kék eget. Csak a hegyek közé beszorult felhőpamacsok jelezték, hogy történt valami.
Reggeli után villámgyorsan bepakoltunk, és irány a világ legmagasabb faszerkezetű kilátója! Bő egy órás autózás után megpillantottuk a Wörthi-tó fölé tornyosuló, 100 méter magas Pyramidenkogel kilátó impozáns épületét.
Mielőtt elindulhattunk volna fölfelé, be kellett mutatnunk az oltási bizonyítványokat. (O.Magdi örömére, hogy végre nem hiába fáradozott a megszerzésén ) Ausztriában még szigorúbbak a szabályok, mint itthon.
Ezután egy üvegezett gyorslift felkúszott velünk a 10. szintig. Innen még két szint van, de oda már gyalog lehetett felmenni a tériszonyán nem küzdő személyeknek, mert ez nyitott, csak egy fém körkerítés akadályozza meg a kizuhanást.
A tiszta időben gyönyörű panoráma tárult elénk. A Wörthi-tó hosszan elnyúló látképe, és a Karavankák nevű hegylánc égbenyúló, néhol még havas csúcsai kápráztattak el minket. Nehezen hagytuk ott ezt a csodát, de az idő múlt, minket meg még Pissti javaslatára várt Szlovéniában a Wintgar szurdok.
A kilátóból többféle lejutási lehetőség is volt a liften és lépcsőn kívül. Kötélpályán vagy spirális alakú zárt csúszdán lehetett elhagyni a tornyot. Mi nem voltunk elég bátrak, de Pissti vagányan a csúszdát választotta. Azt mondta szuper volt a 20 másodperces szédületes gyors száguldás a csúszdán.
Utunkat Szlovénia irányába vettük, ellenőrzés nélkül léptünk határt, és egy-kettőre a Wintgar szurdok hűvösében sétáltunk. A vízesések, és a hol nyugodtan folydogáló, majd dühös száguldásba kezdő és habosan alázúduló víz közelében fa járdákon, vagy a fölötte átvezető fahidakon sétálhattunk végig. Közelről figyelhettük meg a kőzetek rétegződéseit, a hegy gyűrődéseit. Mivel csak egy irányba lehet közlekedni a szurdokban nem volt tömeg, kényelmesen sétálgathattunk meg- megállva fotózkodni, vagy csak nézegetni a ficánkoló halakat, vagy hallgatni a víz zúgását. A végén kávézással, fagyizással zártuk a programot, amíg a sofőrök előálltak autóikkal, hogy elinduljunk a hosszú hazavezető úton.
Utóirat:
A sofőrök mindenkit szerencsésen hazavittek, csupán én (SJ) nem voltam ilyen szerencsés. Félúton a vihar tépázta Pesterzsébet és Taksony között, egy benzinkútnál a Feri által vezetett autó nem volt hajlandó tovább működni. SOS Ildinek, aki Ferivel félretolta a kocsit, engem hazaszállítottak, másnap ismét a helyszínre ment, a kocsit szervizbe szállíttatta. Sajnos pénteken nagyon hosszú napja volt, mi viszont hálát adhatunk a sorsnak, hogy ez a baj nem valamelyik hegyen vagy autópályán következett be. Így szerencsére gondtalan, kellemes nyaralásunk volt.
Utózönge az utolsó naphoz…
Útban Taksony felé Feri tankolt egy MOL kútnál, DE utána nem indult be az autója. Telefon nekem, én épp akkor tettem ki M.Jutkát Erzsébeten. Irány Dabas felé az Ócsai úti MOL kút. Betoltuk az autót a parkolóba, hazavittük Julit. Majdnem 1 óra volt mire a 28 fokos lakásba hazaértem. Szombat reggel MOL kút, kocsihoz, telefon Autóklubnak. Megállapítás: a Generátor felmondta a szolgálatot. Tréler, kocsi behúzva a szervizbe… Képzeljétek, ha ez kint történik. Maradunk még 2 napot?
