Élménybeszámoló

Szombaton reggel ragyogó meleg napsütéses, kirándulásra csábító időben, némi vita után tele autókkal elindultunk felfedező utunkra…

Hatvanig átlagos autózással jutottunk, de utána gyönyörű, lankás, harsanó zöld dombok között vitt utunk. A gondozott falvak közelében tehéncsordák legelésztek, viruló sárga repceföldek aranylottak a napsütésben. Azt mondtuk, hogy már ez az autóút megérte ezt az utat, pedig még nem sejtettük, hogy milyen szép, látványos élmény vár ránk. Vidáman nézelődtünk, az idő gyorsan telt, és már integetett is nekünk a hollókői útszéli hatalmas kőholló, és már meg is érkeztünk a szurdok bejáratához.

Leparkoltunk és elindultunk a néhol 15-20 méter mély, szinte függőleges falú szurdok-völgybe. Ahogy beléptünk üdítően hatott ránk a szurdok hűs lehelete.

Itt valaha (több millió évvel ezelőtt) folyó hömpölygött és a felhalmozódott hordalék megkövesült rétegeit lehet megcsodálni. Fölénk magasodtak a hordalékból keletkezett sziklaszerű építmények, néhol mohával borított csúszós kőtömbökön, vagy kidőlt fatörzseken kellett keresztülmászni. Néhol indák nyúlkálnak, máshol meg fagyökerek szövik át a sziklafalat. Helyenként olyan mintázattal, mintha finom függönnyel akarná a természet eltakarni a titokzatos sziklákat.

A szurdok végén kis vízesésre számítottunk, de a száraz idő miatt csak csepegő vízzel találkozhattunk Szinte hihetetlen, hogy csapadékos időben akár 1 méter magasan is rohan a patak, de ez egy cseppet sem vett el az élményből. Sajnos a szurdok nagyon rövid (450 m.) így bármilyen lassan, óvatosan lépkedtünk, hamar visszaértünk a lépcsősorhoz, amelyen felkapaszkodva felülről csodálhattuk meg a völgyet

Utunk a szurdok peremén haladt tovább, folyamatosan emelkedve, de egyszer csak vége lett az útnak, és tudomásul kellett vennünk, hogy elvétettük az útelágazást, így nem volt más választásunk, mint egy vaddisznócsapáson a megfelelő irányba indultunk, megtéptek a vadrózsa ágak, de végül belecsatlakoztunk az elvesztett utunkba. Innen lassan ereszkedni kezdtünk egy esős időben traktor szántotta úton. A kerék térdig érő árkokat vájt, de szerencsénkre most száraz repedezett földúton haladhattunk.

A megterhelő emelkedőnek vége volt így mindenki elmerült ügyes-bajos dolgaik megbeszélésében. A hosszú egyhangú úton halk beszélgetés, időnként harsány nevetés törte meg az erdő csendjét. Sajnos árnyékot nagyon ritkán találtunk, így ha egy kis árnyas fára leltünk szorosan egymás mellé húzódva próbáltunk egy kicsit hűsölni, mint a delelő birkanyáj. Néha még egy kis szellő is megsimogatott minket, ilyenkor karunkat kitárva élveztük a hűs szellő csiklandozását.

Hogy ne nagyon unatkozzunk az egyhangú gyaloglásban az állatok lábnyomait próbáltuk felismerni, és persze hamar kiderült, hogy Nógrádban néha medve is kóborol, de megállapítottuk, hogy ő urasága fél az embertől, így nem fogunk összeakadni vele. Persze azért egy darabig medvetörténetekkel szórakoztattuk magunkat.

Aztán egyszer csak megláttuk Litke templomtornyát túránk végállomását. Arról kezdtünk fantáziálni, hogy ahol templom van, ott kocsma is akad, lehetne egy jó hideg sört inni.

Az utolsó szakaszt egy szántóföld hepehupás talaján toronyiránt tettük meg. Igyekeztünk a szántóföld szélén haladni, én komolyan aggódtam, népes csapatunk letapossa a jövő évi kenyerünk alapanyagát. Miután ezt is túléltük megérkeztünk Litkére, ahol Csaba várta a sofőröket, hogy visszaszállítsa őket az autókért, amiket A Patak parkolójában hagytuk. El is szomorított minket, mert kiderült, hogy ez egy olyan szegény falu, hogy még kocsma sincs, így aztán be kellett érnünk az útszéli nyomókút jéghideg jóízű vizével, ami azért életmentő volt a melegtől kitikkadt csapatunknak. A templom közelében egy kerítés peremén megpihentünk. Magdi levette meleg magas szárú túracipőjét, és mezítlábas sarura cserélte. Mennyi esze volt!

A csapat másik fele az út túloldalán az árokparton tanyázott le, és hogy a várakozás idejét elüssék halk nótázásba kezdtek. Közben megérkeztek az autók is és innen már négy keréken folytattuk utunkat az Ipolytarnóci Őslény parkba.

Amíg Ildi a belépőket beszerezte és intézkedett az idegenvezetésről volt időnk a büfében kávézni, sörözni kinek mi esett jól.

Utolsó csoportként léptünk be a Borókás árok tanösvényre, de előbb még végigsétáltunk egy szép gondozott parkon őslények életnagyságú szobrai között.

Az idegenvezető hölgy nagyon lelkesen támasztotta fel fantáziánkat, miközben végigvezetett minket egy ősi tenger fenekétől egy folyóparti szubtrópusi esőerdő övezetén keresztül a vulkánok tetejéig ívelő időutazáson a legfontosabb ősmaradványok a cápafogak, levél és csigalenyomatok, megkövült fák és ősállatok lábnyomai. A kiállítás alapját egy 90 méter magas megkövesedett fenyő felfedezése adta, amely a XIX században még természetes kőhidat alkotott a Borókás patak felett. Utolsó állomásunk a nagycsarnokban volt, ahol a kisebb- nagyobb ősállatok lábnyomait fedezhettük fel a vezetőnk kis zöldfényű lámpájának segítségével. Végül a lábnyomok alapján rekonstruált állatok háromdimenziós vetítés segítségével elevenedtek meg.

Élményekben gazdagon, fáradtan sétáltunk vissza járgányainkhoz, amikor Anna hangos kiabálásba kezdett:

– Apa! Elvesztettük Gizikét!

Gizikének ugyanis megfájdult a térde, így leült egy padra, hogy ott megvárjon minket. Igen ám, de másik úton jöttünk vissza! Az ijedelemnek pillanatok alatt vége lett, mert Gizike kipihenten, mosolygósan előkerült, és indulhattunk haza.

A lemenő nap fényében varázslatos volt a hazavezető út is. A bocik már többnyire heverészve kérőztek, csak egy üregi nyúl integetett hatalmas tapsi füleivel jó utat kívánva nekünk.

A programon készült fényképeket, videot csak a Baráti Kör tagjai láthatják.