Évadnyitó
Korábban is jártunk már Vácon, ebben a bájos Duna-parti városban, de a sok szemet gyönyörködtető látnivalóknak csak egy részét tekintettük meg.
Most Magyarország legrégebbi barokk kőhidjánál kezdtük a túrát. A hidat szentek szobrai díszítik. Feri mint mindig, mesélt nekünk a híd történelméről, és minden további néznivalóról. Néhány percre megálltunk a Honvéd emlékműnél, amit a váci csata emlékére állítottak. Arany János ez alkalomra íródott két rövid humorral fűszerezett verse is elhangzott. Mária hét fájdalmának és örömének 7 képes oszlopa mellett sétáltunk el a Hétkápolnáig, ami nevét erről a stáció hét oszlopáról kapta.
A Mária forrást elhagyva egy valaha szép ártéri tanösvény közelébe értünk, de sajnos a legutóbbi dunai nagy árvíz elmosta a fajárdákat. A kissé magas vízállás miatt a maradék rövid sétányra se tudtunk bemenni, így a láp melletti erdei úton haladtunk tovább. A láp sejtelmes ringatózással mozgatta a hordalékot a buja zöld növényzet között. Szinte vártuk, hogy valami horrorisztikus lény felbukkanjon a zavaros vízből. Hamarosan majdnem a lábunkat mosta a Duna vize az út mentén, amint lustán folydogált széles medrében. A szúnyogok kicsit kellemetlenkedtek, de a dús lombok alatt jólesett kényelmesen lépkedni.
Egy napsütötte tisztásra érve, már a belváros szélén Attila lovasszobra állt, magas emelvényen. Története érdekes, mert az eredeti hatalmas bronz szobor nyom nélkül eltűnt. Másolata áll itt ma. (A kérdés csak az, ha nyom nélkül tűnt el, miről készült a másolat?) (A megfejtés: az eredetiről maradt fényképek alapján és az eredeti gipszöntvény-töredékek segítségével.)
A szépen parkosított Dunapart Zenepavilonját már árnyékot keresve csodáltuk meg. Ismerős öntöttvas kerítés díszítette a park szélét. Kiderült, hogy az Országház építésekor le kellett bontani a Dunakorzó kerítésének egy részét, és az élelmes váciak ezt megszerezték.
Itt a kerítés tövében kerültek elő az otthonról hozott enni és innivalók. Volt ki lángosozott, fröccsözött, volt ki egy kis gyorsítóval próbálta leküzdeni a perzselő nap lustaságra bíró hevét.
Álmosan pislogva néztük meg a Hegyes tornyot, mely valaha a városfal része volt. A börtön hatalmas épülete egy kicsit elriasztóan hatott, de a története érdekes. Mária Terézia a renitens gazdag ifjoncok javító-nevelő intézetének építtette. Ezt követően több funkciója is volt, sok híres, hírhedt ember is raboskodott falai közt.
Mária Teréziával is „összefutottunk”, az iránta érzett tiszteletünk jeléül épített Diadalív melletti kis Kolodkó szobor formájában. Állítólag nem ment át Diadalív alatt, mert félt, hogy rádől.
Erről az igaz, vagy nem igaz momentumról Sajdik Ferenc humoros rajzát is megnézhettük a Sajdik gyűjtemény tematikus kiállításán. Minden művéből sugárzik a humor. Úgy a karikatúrákon, életképeken, mint a mesefigurákon. Ráadásként a kiállítóhely egyik termében csodálatos, míves vaskályhákat, és egyéb eszközöket nézhettünk meg.
Az udvaron a Tündérkert kerámia figurái mellett pihentünk egy kicsit, majd az éppen zajló lecsófesztivál nyüzsgésében elindultunk a pályaudvar felé. Menet közben ismét egy Kolodkó szobor mutatott rá Magyarország egyetlen háromszögletű barokk terére. A szép, tiszta barokk házak között találtunk rá egy dunai életképet ábrázoló falfestményre, amit a művészeti iskola diákjai és tanárai festettek néhány éve. Még a Váci remete szobrát is megtaláltuk. Ekkor már tényleg a melegtől tikkadtan vánszorogtunk. A pályaudvarnál a harmadik Kolodkó szobor is előbukkant, melyet az Anyám tyúkja c. vers ihletett.
A hűs vonattal gyorsan hazaértünk, és egy kicsit ki is pihentük magunkat a tartalmas, élményekben gazdag kirándulás fáradalmából.
– Kövér Jutka
