Őszi séta a Visegrádi hegységben, Dömörkaputól – Pilisszentlászlóig
Ezt a túránkat vasárnapra terveztük, mivel a Dömörkapu autóbusz fordulóhoz tartó busz csak hét végén jár, és az is csak 1 járat, reggel 9 után nem sokkal. Az eredeti jelentkezések alapján 17 főre számítottunk, de Szentendrén, a busz indulására már szép sokan, 23-an lettünk. 
Mire leszálltunk a hévről Szentendrén, már a felkelő nap sugarai melengettek minket. Volt időnk a távolsági busz indulásáig, így friss, illatos kávéval, frissen sült pék áruval ébresztettük magunkat az álmos kora őszi reggelen. A buszról már kerekre nyílt szemekkel csodáltuk az erdőt. A fák felöltötték színes ruhájukat, a hegyoldalakra tarka képet festettek.
Dömörkapunál kezdtük el túránkat. Egy darabig aszfalt úton haladtunk, botjaink kopogása adta a ritmust az egyenletes haladáshoz. Rövid gyaloglás után a Bükkös patak kis vízeséséhez, a Malomkapui vízeséshez értünk, ahol Feritől átfogó tájékoztatást kaptunk a környéken valaha aktívan működő malmokról.
Tovább sétáltunk a csendes erdőben, miközben a mellettünk a magas sziklafal a Dömörkapui barlangot rejtette, ami a 13. legnagyobb barlang a Visegrádi hegységben. Feritől megtudtuk, hogy andezit bányászat folyt a környéken, melynek termékét drótkötélpályákon szállították a gyűjtő helyre.
Tovább sétálva kicsit leereszkedtünk a partfalon, és egy szerbül íródott emlékhelyre leltünk. Az Ikonkő az 1862-ban Szentendrére vándorolt ortodox szerzetesek kolostorának és remetelakoknak állít emléket. Elhagyva az aszfaltot bevettük magunkat az erdőbe.
Át kellett kelni a patakon, az alacsony vízállás miatt ez nem okozott nehézséget, igazi zergékként kövekről kövekre lépkedve átjutottunk a túlpartra. Az átkelést még néhányszor megismételtük több-kevesebb sikerrel.
A turistaút mentén szép sorban haladtunk, amikor a Zergevirág forrásra akadtunk. Sajnos vizét nem kóstolhattuk meg, mivel nem csordogált belőle. Az első pihenőnél eszegettünk, iszogattunk…. aztán folytattuk utunkat.
A továbbiakban már kicsit elnyűtt fahídon keltünk át a patak felett, bár itt már száraz lábbal bírtuk volna, mert alig volt víz benne. Rövid, kényelmes sétával értük el a Kárpát forrást. Itt elváltak útjaink, csapatunk egy része rövidebb, másik fele hosszabb utat választott.
Ez az út már kicsit változatosabb volt. Kanyargó utakon jutottunk el Lenkó Ede emlékhelyéhez, aki az 1917-ben szilveszteri túrán itt hunyt el, és a túrabarátok itt róják le kegyeletüket. A Szilágyi Bernát forrás sem táplálja a Bükkös patakot, még csak nem is szivárgott belőle víz.
Az erdőből kiérve hatalmas, színes fákkal, fenyőkkel körül ölelt tisztásra értünk, a Sikárisi rétre. A magasban egy éhes ragadozó madár rajzolt hatalmas köröket áldozatra lesve. Egy-egy harkály csüppenését lehetett hallani, egyébként csendes volt a rét, meg az erdő. A meg-meglebbenő szél aranyesővel borított minket a hulló sárga levelekből. Az erdő alja már aranysárga színben pompázott, de a rét üde zöld volt, apró virágok, gombák tarkították.
Az emelkedő úton lelassultunk, mert egyik társunk rosszul érezte magát, nehezen tudott volna lépést tartani velünk. Így sem késtünk sokat a találkahelyről, a Kis-Rigó vendéglőtől, ahol a rövidebb utat választók már vidáman iszogatták frissítőiket. Rövid idő múlva már együtt falatozhattuk az igen finom és gusztán tálalt étkeinket. Ezután már csak a pilisszentlászlói megállóba kellett eljutnunk, és kényelmesen elhelyezkedve hazafele indulni.
– Kövér Jutka
A rövidebb utat választókkal egy darabig – a volt Ifjúsági táborig – visszafelé mentünk, majd a kék jelzést követve elindultunk Pilisszentlászló felé. Az út elején keskeny, kissé köves ösvényen haladtunk felfelé egy völgy mellett, ami szinte szakadék szerűen ’jött’ mellettünk. Az út észrevétlenül ugyan, de folyamatosan emelkedett.
Út közben rengeteg, sokféle gombát láttunk, gombaszedőkkel is találkoztunk. Nagy bizalommal így sem fordultunk a gombák felé, mi nem szedtünk egyet sem. Néha hegyi kerékpárosokkal kellett osztoznunk az ösvényen, majd kutya sétáltatók jöttek. Szóval nem mondhatjuk, hogy egyedül voltunk az erdőben.
Nemsokára válaszút elé érkeztünk. Vagy a kék jelzést követve egy igen meredek ösvényen ugyan, de rövidebb úton megyünk a célunk felé, vagy a hosszabb, lankásabb aszfalt utat választjuk. Ezt tettük, kb. 2 km várt ránk ezen az úton.
Mielőtt elindultunk, megpróbáltunk kapcsolatot teremteni a másik csapattal, hogy jelezzük, mi korábban érkezünk a Kis-Rigóba. Ez igen nehezen sikerült, mert szinte az egész úton nem lehetett telefonálni, nem volt se telefon, se internet, nem volt térerő.
Mikor sikerült, akkor derült ki, hogy OM rosszul lett. Az is kiderült, hogy ők kétfelé szakadtak, a csapat eleje nem foglalkozott azzal, hogy mi van a lemaradókkal, eltűntek szem elől, otthagyva a többieket. A történtekről úgy értesültek, hogy sok próbálkozás után felhívtam őket, és kértem, hogy forduljanak vissza lemaradt társaikhoz.
Végül minden jóra fordult. Mindenki elérte a célt, az étteremben kedvesen szolgáltak ki minket, az ételek is finomak voltak. Sőt egy utolsó hajrával a 15:35-ös buszt is elértük. Miden jó, ha vége jó?
– Virág Zerge
