Budakeszi, Pátyi pincesor borkóstolóval
(S.Juli és K.Jutka írása)
Ma az eddig megszokottól eltérően indult a kirándulás a kezdettől két csoportban. A „gyorslábúak” ma nem csak többet gyalogolhattak, de előbb is kelhettek, mint a „megfontoltan haladók”. Mi 14-en jó hangulatban a szokott helyen Feri körül gyülekeztünk a Széll Kálmán téren. Kis izgalommal indult a nap, de végül azokat is megtaláltuk, akik el se vesztek.
Budakeszin, a Fagyártmánytelepnél szálltunk le és azonnal elkezdődött a túra. Kicsi emelkedővel indult a kirándulás egy szokatlanul keskeny ösvényen, ahol alig tudtuk leszúrni a botot. Hamarosan szélesebb út tárult elénk, de előbb egy váratlan akadályt kellett legyőzni. Utunkat állta egy magas kerítés és egy lelakatolt kapu. Nem volt más választásunk, mint átmászni, na, nem a kerítésen, hanem a létrán. Szerencsére ez mindenkinek, még nekem is sikerült a tériszonyom ellenére. Remélem, fotó azért nem készült róla. Ha látná a párom, nem hinné el, hogy képtelen vagyok felmászni a cseresznyefára. Voltak azonban akik kifejezetten élvezték ezt a kihívást. O. Magdi pl. a legmagasabb létra tetején vidáman kiegyenesedett és nevetve közölte mindenkivel, hogy csodálatos kilátásban van része.
De visszatérve a kirándulásra, megnyugodva tovább ballagtunk, pedig ahova egyszer bejutottunk, onnan ki is kell jutni valahogy. Pontosan úgy, mint a matematikában: ha egy zárójelet kinyitunk, be is kell zárni. Így ez az attrakció még háromszor megismétlődött. De az út valóban nagyon jó volt, széles és kényelmesen járható.
Hamarosan egy régi kőbányához érkeztünk, amelyet már benőtt az aljnövényzet és a fiatal fák. Rövid út megtétele után egy újabb kőbányát pillantottunk meg, és a hatalmas sziklákra rátelepedve napoztunk és eszegettük a tízórainkat. Csodálatos volt az őszi erdő. Lábunk alatt zörögtek a lehullott falevelek, a fák közül néhány már kopasz volt, mások aranyló sárgában, rozsdabarnában és vörösben tündököltek. Gombát kereső emberek hajlongtak vagy sétáltak az erdőben. Az utunk elég sziklás, köves talajon haladt tovább, vigyázni kellett a kiálló gyökerekre is. Végül átmentünk egy autóúton és egy erdei pihenőnél szendvicseket eszegetve bevártuk Ildi vezetésével közeledő másik csoportot.
A könnyes egymásra találás után együtt haladtunk az erdőben útba ejtve egy hangulatos kis forrást. Felsétálva a Mézes hegyre, csodálatos kilátás tárult a szemünk elé. Dimbes-dombos vidéket, erdőket, mezőket és Páty községet láthattuk, és tovább haladva kirajzolódtak a távoli Biatorbágy körvonalai. Ezután nemsokára kiértünk egy hatalmas mezőre, ahol nem csak kirándulók, hanem kutyát sétáltató idősek és fiatalok valamint családok ballagtak élvezve az őszi napsütést. Majd a falu szélén egy hatalmas kukoricatábla mellett vitt az utunk (már learatták az egészet). Az út másik, falu felőli oldalán hatalmas kőkerítéssel határolt új építésű palota mellett nordic-oztunk, sajnos semmit nem láttunk a „kastélyból”, csupán a méretei ’nyűgöztek’ le bennünket.
Hamarosan a Máltai Szeretetszolgálat idősek otthonát pillanthattuk meg, ahol ápolt kertet, kulturált apartmanokat láthattunk, majd megérkeztünk Csilla Von Boeselager szobrához. Nevét sajnos még soha nem hallottuk, de Feri hasznos információkat mondott erről a különleges asszonyról. A nemesi származású Fényes Csillának családjával együtt el kellett menekülni a közelgő Vörös Hadsereg elől először Németországba, majd Venezuelába. Vegyészként diplomázott, de házasságkötése után a Máltai Segítőszolgálat arnsbergi szervezetében dolgozott. 1988-ban belépett a Máltai Lovagrendbe, mint tiszteletbeli dáma. A rendszerváltás után 1990-ben Kozma Imre magyarországi pappal közösen létrehozták a Magyarországi Máltai Szeretetszolgálatot, melyet haláláig irányított. Ezt a feladatot utána férje, Wolfhard Von Boeselager látta el.
Az élethű szobor megtekintése után utunk a Pátyi pincesorra vezetett, ahol nagyon hangulatos kép tárult elénk. az út baloldalán szépen felújított pincéket, a jobb oldalán kellemes fás, ligetes földsávokat láttunk padokkal, asztalokkal. A Pátyi Pincehegy a Zsámbéki-medence egyik legegységesebben fennmaradt pincesora. Több mint 100, szép állapotban megmaradt kapukkal és ajtókkal díszített pince található a soron. A pátyi pincesor története egészen az 1800-as évek elejére nyúlik vissza. Az akkori szőlőtermesztésnek a filoxéra ugyan végett vetett, de a 2000-es évek elején újraéledt a borkultúra. Mi sajnos egyetlen szőlőtőkét sem láttunk a környéken, pedig a térkép szerint van, nem is kevés.
Az alsó pincesor vége felé ketten Ozi Marikával váratlanul elhagytuk a csapatot. Ezúton kérek elnézést mindenkitől, hogy nem köszöntünk el Tőletek. Elnézést, hogy nem tartottunk veletek a pincébe, sajnos hosszú utazás állt még előttünk. Hangulatos lépcsősoron leballagtunk a faluba és megkerestük a buszmegállót. Megpróbáltunk kapcsolatot teremteni a helyi lakossággal, de meglepően barátságtalanok voltak. A „Pátyolgató” óvoda mellett elhaladva könnyen megtaláltuk a buszmegállónkat.
Borkóstolás nélkül is nagyon kellemes, szép kirándulásban volt részünk, gyönyörű őszi tájakban gyönyörködhettünk a ragyogó napsütötte időben.
A disznótoros társaság elhagyása után egy éles kanyarral a pincék fölé kerültünk, és kis útkeresés után felülről közelítettük meg a kiszemelt pincénket. Itt már várt minket egy fiatalember, meg a terített asztal, ínycsiklandozó pogácsa halmokkal, borra áhítozó, csillogó poharakkal. Mielőtt átadtuk volna magunkat a hegy nedűjének élvezetének, áttekintést kaptunk a pincék történetéből.
Volt miről beszélnie a gazdának, mert ezeket a pincéket az 1800-as évek elején létesítették, az agyagos domboldalba vájva. Különlegessége, hogy a pincesípot a kivájása után égetéssel rögzítették, mert a hő úgy megkeményítette az agyagot, hogy úgy működött, mint a beton. Ma már a legtöbbje tégla béléssel rendelkezik, de ma is akad még égetett pince. Mesélt még a pincék őrzéséről. Külön történetet érdemelne a gazdák leleményessége, mert a kapukon titkos zárak voltak. Valamit valahova be kellet dugni, és valamit valahol el kellett mozdítani, így kinyílt a kapu.
A pincék történetéhez még hozzátartozik, hogy az évtizedek során többféle funkciót is betöltöttek, mivel ezen a környéken is pusztított a filoxéra, így éléskamrául, és gabonatárolásra is használták. Napjainkban főleg rendezvényekre használják, (ilyenben voltunk mi is) mivel a környéken csak egy-két gazdának van szőlője. Akik mégis borral foglalkoznak, a környékről szerzik be a szőlőt.
Közben befaltuk a pogácsát és elkezdtük iszogatni a finom borocskákat. Két kóstolás közt előkerült egy isler tortácska marcipánvirágokkal, születésnapi gyertyával. Horváth Jutkát köszöntöttük a kerek születésnapján.
A lemenő nap bágyadt fényében indultunk tovább. Ismét belefutottunk a disznótoros társaságba, ahol Saci rokonra lelt, így akinek volt gusztusa egy kis főtt disznófülre kaphatott egy falatot. Még egy kicsit sétáltunk a borokról elnevezett utcákon, Saci vezetett minket, mivel ő Páty szülötte, jól ismeri a pincehegyet. Fáradtan, de jókedvűen értük el a buszmegállót, ahol nem kellett sokat várakoznunk, hogy még sötétedés előtt Budapestre érjünk.
