Sok-sok előkészítés, majd bejárás után 26-an indultunk 4 napos kirándulásunkra a Gömör-Karszt vidékére. A lenti beszámolók messze nem tükrözik vissza kalandjainkat, sok minden hiányzik belőle. Nem mondom, hogy stressz mentes volt a négy nap főleg nekem, mert a sok-sok telefonálás, megbeszélés ellenére is – sajnos – több programunk elmaradt, mert nem tartották be ígéretüket a ’fogadó’ felek.
Április 20. – Aggtelek felé, + Barlangtúra
(Siklós Juli élményei…)
Csütörtök reggel korán, alig valamivel pirkadat után 20 izgatott ’Zerge’ állt a háza előtt és várta a szintén izgatott 5 ’Zerge’-sofőrt. Pissti valószínűleg most is nyugodt volt. Az M3-as Shell kútjánál találkoztunk és indultunk útnak, várt minket a négy napos kaland.
Először az Edelényi kastélyt kerestük fel, amelyet egy francia nemes, Jean-Francois L’Hullier kezdett építtetni de unokájának férje Esterházy István gróf végeztette el a legjelentősebb munkálatokat. A Bódva folyó szigetén Magyarország egyik legnagyobb kastélyát láthattuk, amely a kora barokk építészet kiemelkedő emléke. Körbesétálva megcsodáltuk a kéményen fészkelő, fiókját etető gólyamamát, hallgattuk a Bódva csobogását.
Rövid utazás után a Szendrői vár bevételére készültünk, de mint hazánkban gyakran, csupán a romjait tudtuk megtekinteni. A Felsővár Borsod-megye egyik legjelentősebb erődítménye volt a 16.-17. században. A szendrői Felsővár romjai mellett 2012-ben épült fel a faszerkezetes kilátó az egykori lőportorony helyén. 96+8 lépcsőt megmászva csodálatos körpanoráma tárult elénk. Láthattuk a Bódva völgyében elterülő várost a Gömör-Tornai karszt és a Cserehát határában.
Útban Martonyi felé sétáltunk egy keveset a Rakaca víztározó partján, amely hazánk legnagyobb víztározója és a horgászok paradicsoma. Most viszont rajtunk kívül senki sem zavarta a táj nyugalmát.
Később azonban kellemes meglepetésben volt részünk. A Martonyi Háromhegyi Pálos templom- és kolostorhoz sétáltunk el az erdőben. A rom a pálos rendhez kapcsolható legjobb állapotban megmaradt épületegyüttese az országnak. Megcsodáltuk a templom belsejében a két 140 éves bükkfa maradványát is, amelyeket a még viszonylag jó állapotban lévő oromfalak védelme érdekében vágtak ki. Keresztül-kasul járkáltunk az ősi (1411-1550) romok között és azon tűnődtünk, milyen életet élhettek a szerzetesek az erdő mélyén. Kényelmesen megpihentünk a falak maradványain és elfogyasztottuk szendvicseinket.
A kirándulás után visszatértünk a víztározóhoz, hogy megkeressük az Ildi elveszett „füles”-ét. Mindannyian a füvet kémleltük, amikor a kocsiban békésen üldögélő M. Jutka megtalálta az ülésen. Ezután valamennyien megnyugodva utaztunk tovább Aggtelek felé.
Közben útba ejtettük a Szalonnai református templomot, amely az Árpád kori körtemplom kibővítésével épült fel a törökdúlás után. A templom szépségét fokozták a későbbi korok, pl. barokk stílus művészi munkái.
Aggtelekre érve a szálláson kipakoltunk a kocsikból és gyorsan elindultunk a legérdekesebb látnivaló, a Baradla cseppkőbarlang felé, melynek bejárata szálláshelyünktől mindössze 2 percre volt. A barlang, mint természeti érték önmagában 1995 előtt két esetben nyerte el a világörökség címet. A hazánk egyetlen természeti világörökségét képező felszín alatti világ legjelentősebb képviselője a 25,5 km összhosszúságú Baradla-Domica barlangrendszer, amelynek 5,3 km-es szakasza átnyúlik Szlovákia területére. Az egy órás vezetés során megtudtuk a cseppkőképződés folyamatát, élővilágát és gyönyörködtünk a fantáziánkat megmozgató cseppkőképződményekben. Kiemelném az oszlopok csarnokát, valamint a hangversenytermet, ami mindenkinek a legjobban tetszett. Gyönyörködtünk a Petőfiről elnevezett oszlopban, mert ő még itt is megelőzött bennünket. A fotók azonban a szavaknál sokkal többet mondanak.
A gazdag program után bőséges vacsorát kaptunk a kemping éttermében. A szállásunk minden várakozást felülmúlt, mert sokan aggódtunk a hideg éjszakák miatt. Ezzel szemben annyira befűtöttek (padlófűtéssel), hogy a takarókra sem volt szükség. Mielőtt nyugalomba vonultunk volna, még egy kis esti sétát tettünk a szlovák határnál, miközben meséltünk egymásnak a réges-régi útlevelekről, határátlépésekről és csehszlovák tréningruhákról. Közben megnéztük a szlovák-magyar barátság padját, ami éppen a határon húzódik.
Április 21. – Nordic nap…
(Siklós Juli élményei…kiegészítésekkel…)
Péntek hajnalban ¼ 6-kor arra ébredtem, hogy a hatszemélyes kis házunkban már javában zajlik az élet. Mindenki sürgött-forgott, reggelit készített, kávét főzött.
Így pontosan ½ 9-kor elindultunk a második nordic túránkra Jósvafő felé. Egy órán keresztül együtt haladt a csapat. Látványos, karsztsziklás hegyoldalakon haladtunk, a talpunk alatt nem túl mélyen mindenütt cseppkőbarlangok rejtőztek. Az út mentén viszont a tavaszi sárga kankalin nyílott. Később szétvált a csapat, de valamennyien a vadregényes Kecső patak partján haladtunk, időnként izgalmas átkelésekkel a csúszós köveken, máskor pedig kényelmesen sétálva a fahidakon keresztül. A „gyalogkakukk” szekció a Tohonya szurdokon haladt felfelé, miután elhaladtunk a Kossuth barlang bejárata előtt. Szuszogva, pihegve kapaszkodtunk, de nagyon megérte a fáradtságot, amikor elértük a Hucul ménes villanykerítéssel körbekerített hatalmas területét. A legelőkön a Kárpátokban kialakult, az ősi vadlovakhoz, illetve a honfoglaló magyarok lovához genetikailag közel álló lovakat láthattunk békésen legelészve. A füves, dombos területet gyönyörű sárga hérics csokrok tarkították. Ica jószívűen feláldozta almáját az érdeklődő négylábúaknak is és a lovak elkezdtek csendesen körülvenni minket. Sacinak sikerült szoros barátságot kötni az egyikkel.
A faluba lefelé vezető út sokkal kényelmesebb volt és a temetőnél ismét találkoztunk a túratársainkkal. Ebéd és pihenés után a tájház megtekintését kihagyva (többszöri telefonálgatás ellenére sem került elő az, aki nyithatta volna) Jósvafő határában található Tengerszem-tó volt utunk következő állomása, amely hazánk egyik legcsodálatosabb mesterséges tava. A smaragdzöld színű Tengerszem a sűrű erdőben, egy szűk völgy alján fekszik és egy hatalmas stégről belátható a teljes vízfelülete.
Túránk végeztével Pissti visszavitte a sofőröket Aggtelekre, akik értünk jöttek, így kocsikkal mentünk tovább Szinpetribe. Míg a kocsikra vártunk, volt egy kis pihenő a falu vendéglátó egysége előtt, ahol lehetett kávézni, sörözni, borozni, fagylaltozni, ki-ki igényei szerint.
A szlovák határ közelében, a Jósva-patak mentén búvik meg vadregényes környezetben az alig több mint kétszáz lelket számláló Szinpetri. A település hazánk egyik legszebb középhegységében, a Zempléni-hegység területén fekszik, romantikus környezetben. Az a látványosság, ami miatt Szinpetri a Guinness-rekordok könyvébe is bekerült, a világon egyedülálló kuriózumnak számít. Az óriási kötet 346 oldalon az Aggteleki Nemzeti Park természeti kincseit és épített környezetét mutatja be. A hatalmas könyv elkészítésével Varga Béla és fia egy újabb látványossággal szerették volna gyarapítani a nemzeti parkot. A 16-es, 1420 kg-ot nyomó könyvön 26 szakember dolgozott. A könyv egy speciálisan erre a célra konstruált pneumatikus „lapozógéppel” forgatható, és hogy a lapok ne törjenek, nyolcfős gárda szükséges az oldalak lapozgatásához. Ezért nem csoda, hogy a könyvet nem napi rendszerességgel nyitják, csukják. A Guinness World Records a földkerekség legnagyobb könyveként ismerte el Varga Béla és fia alkotását 2010-ben. De a feltaláló nem erre volt a legbüszkébb. A nyomdamúzeumban kiállította a Gutenberg nyomda hiteles másolatát az első kinyomtatott könyvvel és a papír előállításához szükséges papírmalommal együtt. A látnivalókat a feltaláló személyesen mutatta be nekünk nem titkolva a nehézségeket sem. Valójában egy nagyon különleges, egész életében tenni, cselekedni akaró, magát nem kímélő emberrel találkoztunk. A vélemények persze megoszlottak róla, de én rendkívül nagyra becsülöm és csodálom a munkásságát.
Ismét jóleső fáradtsággal érkeztünk a szállásunkra, de vacsora után egy kis sétára azért maradt energiánk. Ezúttal a „megfontoltan” haladóké a dicsőség, akik még 4 km-t nordicoztak, (végig sétáltunk a falun, majd visszafelé a már sötétedő erdőbe vetettük be magunkat. Mi is barátkoztunk lovakkal, majd a Baradla fennsíkon mentünk vissza szállásunkra.) Mi pedig felmentünk a Baradla cseppkőbarlang fölé magasodó hatalmasnak tűnő sziklafal tetejére. Természetesen nem függőlegesen felfelé, hanem egy kanyargó lépcsősoron.
Soha nem hittem volna, hogy ezen a napon még egy programunk lesz. (Híre ment, hogy ezen az éjszakán üstököst láthatunk az égen, de ehhez még túl korán volt, így azt nem láthattunk). Kimentünk a házak elé a nem megvilágított részre és Csillagképeket keresgéltünk a fekete égen, de én most is csak a Nagy Göncölt találtam meg. A többit egy mobil alkalmazás segítségével lehetett megnézni. Mi mindent tud ma a technika!-mondtuk álmosan és dideregve, majd a jó meleg házainkban nyugovóra tértünk.
Április 22. – Szomszédolás Szlovákiába, Szádelő völgy
(Kövér Jutka írása…)
Korán reggel óvatosan kinéztem az ajtón, hogy ne zavarjak fel senkit, de meglepődve láttam, hogy a szomszéd házunk előtt már az igazi korán kelők bőszen végezték reggeli tornagyakorlataikat. Gyorsan visszabújtam, nehogy engem is beállítsanak! A bőséges és változatos reggeli után álmosan ültünk be az autókba, és indultunk Szlovákia felé. Útközben a szántóföldek tarkasága, a falvakon áthaladva a gólyafészkekben ülő, vagy álldogáló gólyák kötötték le figyelmünket.
Szerencsére korán érkeztünk a Szádelő völgybe, így még válogathattunk a parkolóhelyek között. Itt már a völgy patakja hallatta hangját, előre vetítve a várható élményt. Egy kis technikai szünet után aztán két csoportban indultunk el céljaink felé. Jó tempóban haladtunk a patak mellett, ami kisebb- nagyobb vízesést alkotva zubogott mellettünk. Ha egy vízszintes helyet talált magának kiszélesedve csendesen folydogált, hogy aztán egy kidőlt fa, vagy egy leszakadt szikla útját állja, és ismét dübörögve, őrült száguldással zubogjon tovább. A partmenti virágok sárga, fehér és lila színekben bólogattak. A mohás kövek közül a páfrányok is kidugdosták csiga alakú hajtásaikat.
Ahogy haladtunk egyre beljebb a szurdokban, Pissti felhívta a figyelmünket, hogy a fölénk magasodó félelmetes sziklák tetejére fogunk felkapaszkodni. Hát alaposan hátra kellett hajtani a fejünket, hogy megpillantsuk a sziklatetőt! Egy kicsit el is bizonytalanodtunk teherbírásunkat tekintve, de elszántságunk erősebb volt. Pissti egy nyelvre szórható magnéziummal, később pedig egy kis kólával segítette a gyengülni látszó társainkat.
Jó félórás gyaloglás után egy hirtelen jobbkanyarral elindult a Gyalogkakukk csapat az erős kaptatón fölfele. Lassan haladtunk, mégis meglepődve láttuk, milyen gyorsan értünk olyan magasra, hogy már a patak dübörgését sem hallottuk, és az alattunk futó úton sétáló emberek is apróknak tűntek. Még néhány nekirugaszkodás, és már fenn is voltunk fennsíkon, ahonnan nemcsak az alattunk elterülő messzeséget, hanem a teljesítményünket is csodáltuk.
A napsütés, a kék ég csak fokozták az elénk terülő látvány szépségét. Még egy kis könnyebb gyaloglás várt ránk a fennsíkon, hogy a Szádelő sziklaplatóról is körbe tekintsünk a tájon. Itt még nem sok virág nyílt ki, de a héricsek sárga csokrai már virítottak a legelőn, és a galagonya bokrok virágai közt is zümmögve dolgoztak a kis gyűjtögető rovarok. Ha az előző látvány gyönyörű, akkor ez csodálatos volt! Félelmünket leküzdve megpróbáltunk közel merészkedni a sziklaperemhez, de ez csak az igazán bátraknak sikerült. Alattunk nyílt szét a szurdok, és a Cukorsüveg szikla, ami lentről óriásnak tűnt, most alattunk szerénykedett. A világ tetején éreztük magunkat.
Ámulás-bámulás és fényképezés után elindultunk visszafelé. Ami idefele könnyű volt és lazán sétáltunk, arról most kiderült, hogy egy sunyi, alattomos emelkedő, meg is izzasztott minket rendesen! A lefele vezető út már könnyebb volt, de azért itt is adódott némi nehézség, de ez nem a szívünket és a tüdőnket dolgozta meg, hanem a térdünket, bokánkat. Fáradtan, de vidáman érkeztük meg a találkahelyre, ahol a kisebb távot választó csoporttal találkoztunk. Egy kis kávéval, söröcskével felfrissítettük magunkat, és tovább indultunk.
Rövid autózás után egy kicsi településhez értünk. Ájfalucskát a 15. századi vályogból és gerendákból épített, színesre festett házai tették híressé a turisták körében. Mézeskalács házaknak hívják őket. Sajnos már csak néhány házikó őrzi eredetiségét. Bonyolultabb volt a híres Áji vízesések megközelítése. A parkolóból jó ideig sétáltunk az autóút szélén, mire olyan lejárót találtunk, ahol mindenki biztonságosan lejuthatott a hegyről lerohanó patakhoz. A völgyben aztán sétára indultunk. A hangulatos patakparton, ahol családok piknikeztek, tüzet raktak sütögetéshez készülődve, meg is találtuk az egymást követő 4 vízesést. Mindegyik más formát mutatott, volt kisebb, szélesebb, több ágú. A völgyből való feljutás még bonyolultabb volt a meredek parton. Nem is veselkedtünk neki, hanem szépen visszagyalogoltunk addig, amíg elfogadható feljárót találtunk. Szenvedésünknek Pissti vetett véget, visszavitte a sofőröket a parkolóba, autókkal jöttek értünk, így nem kellett egy fáradtságos utat ismét megtennünk.
Még egy, a Görgői vízesés várt ránk. Ez a Szlovák – karszt legmagasabb vízesése. Tényleg látványos, csak éppen látni alig lehet, mert egy jókora családi házat építettek elé. Így a kert végében kell beosonni egy keskeny útra, hogy a pompás látványt nyújtó 14 méter magas dübörgő zuhatagot megtekinthessük. Kár, hogy nem kapott méltó helyet!
Menet közben még elhaladtunk a Tornai vár alatt. Falai 1357-re tekintenek vissza. Pusztulását nem az évszázadok, hanem a II. Világháborús eseményei okozták. Éhesen autóztunk tovább, és végül Kraszna Horka vára alatt találtunk egy vendéglőt, ahol jóízűen megvacsoráztunk.
Este már nem sok kedvünk volt sétálgatni, így inkább elfogyasztottuk az otthon felejtett csúcsitalt, és nyugovóra tértünk.
Április 23 – Hazafelé…
(Kövér Jutka írása…)
Hazafelé reggel a kávét cigarettával kombinálók az ajtó előtti lépcsőn üldögélve fogyasztották el, de Pissti visszajött sapkáért és sálért. Hogy lesz ebből 20 fok? De aztán a nap melegbe burkolt minket mire elindultunk.
A Balassa kúriában kialakított Balassi Bálint emlékkiállítást és a falumúzeumot szerettük volna megnézni Ragályon, de az előzetes egyeztetés ellenére sem jelent meg senki, hogy beengedjen minket. Így maradt a séta a kastély kertjében, ami egyedülálló volt annak idején, mivel a báró minden külföldi útjáról egy facsemetét hozott, így hazánkban ismeretlen fákkal telepítette be a kertet. Körbejártuk a kastélyt is, megcsodáltuk míves kovácsoltvas kiegészítőit, ablakrácsait, egyedülálló öntöttvas lépcsőjét.
Utolsó napunk csúcspontjának ígérkezett a Rudabányai bányatóhoz tervezett sétánk. Akik már jártunk ott, tudtuk milyen elbűvölő látvány, különösen ebben a csodás, napsütésben. Na, hát ebből sem lett semmi, mivel terepmotorverseny miatt lezárták a környéket. Próbálkoztunk más irányból megközelíteni, de még egy pillantást sem vethettünk a tóra.
Csalódottan érkeztünk a Lázbérci víztározóhoz. Az ivóvíz ellátásra készült tározó a környék horgász paradicsoma, 6 millió köbméternyi vize szigorúan védett. A pihenőhelyen elidőztünk kicsit, figyeltük a fecskék cikázását a víztükör felett, a szürkegémek röptét, vadrécék úszkálását, a horgászok kövér zsákmányát. Volt, aki itt fogyasztotta el ebédre szánt szendvicsét, a többiek már korgó gyomorral szálltak be az autókba. Hamarosan Szilvásváradra értünk, ahol 2 óra szabadprogram keretében a többség ebédelni ment.
Jóllakottan, kissé elpilledve értünk Nemti falu szélén induló, nagyon szerény nevű Morgó-gödörhöz. Nyöszörögve, már inkább hazagondolva indultunk el a keskeny úton, de hamarosan kinyílt álmos szemünk. A kevésbé ismert, annál látványosabb, mini Nevada névre keresztelt hely néha 10 méter magas sárga homokkő falak közötti szűk, íves, természetes sikátora Magyarországon egyedülálló. A kanyon leglátványosabb szakaszán néhány perc alatt áthaladtunk, de így is maradandó élményt adott.
Innen már tényleg csak hazafelé terelődött gondolatunk. Egy benzinkútnál elbúcsúztunk egymástól, felbomlott a konvoj és rövid idő múlva mindenki otthonában gondolhatott vissza erre a csodás 4 napra.
