Tata – rég jártunk itt, új helyeket keresünk
Kedden reggel 29-en gyülekeztünk a Kelenföldi vasútállomásnál és kb. egy órát utaztunk Vértesszőlősig, ahol Feri már várt ránk. Az utazás vidáman telt, mint mindig és még „mulatságosabb” volt a mosdó használata, ami kis sportolásra késztetett néhányunkat. Használatához futkosásra volt szükség a peronon két vasúti kocsi között, persze csak az állomásokon. Hála a MÁV-nak a páratlan élményért.
Vértesszőlősön a vonatról leszállva azonnal felcsatolhattuk a botokat és indult a séta az Által-ér partján. Csodálatos időnk volt szikrázó napsütéssel, langyosan lengedező felhőkkel. Időnként azonban már jól esett árnyékba húzódni. Elsőként a Nagykacsás tavat közelítettük meg, ahol néhány stég és rajta levő bódék bizonyítják, hogy a horgászok által kedvelt helyen járunk. Partjáról rá lehet látni a Vértes hegység egyik kilátójára. Vidáman csivitelve hamarosan elértük a Kiskacsás tavat, amely mint a neve mutatja csak méretében tért el az előzőtől. Sajnos itt sem kacsát, sem halat nem láttunk. A legszebb tó ezután következett, ez volt a Derítő tó, amely az Öreg tó védelmében jött létre 1961-ben, de manapság horgászparadicsom lett. Ez a hely magántulajdonban van, ezért az Ildinek engedélyt kellett kérnie, hogy meglátogathassuk a területet. Látszik is rajta, hogy nagyon vigyáznak a természet védelmére. Öröm volt nézni, hogy a horgászok milyen rendet és tisztaságot tartanak a parton, (az és stégemen sajnos nem teszik ezt). A bérbe vehető szép, színes faházakhoz nem jutottunk el, mert az egész tavat átszelő hidat nem használhattuk. Kárpótolt minket, hogy megpillanthattuk a tó felett repülő szürke gémeket. Ezután általmentünk az Által-éren és mesebeli tájra érkeztünk. Kidőlt, öreg fákat, buja növényzetet, vadkacsamamát láttunk sok kicsi kacsával és mocsári teknősöket napozni egy vastag faágon. Ezután elsétáltunk az Öreg-tó partjáig, ahonnan látható a tatai vár és a volt piarista rendház monumentális épülete. Itt egy kicsit megpihentünk, szendvicset eszegettünk. Utána még sétáltunk egy rövid ideig az Öreg tó partján, majd elindultunk felfelé. Nem kell egy meredek útra gondolni, csupán egy kis dombra, ahol általunk még ismeretlen épületeket láttunk. A Kálvária dombon Kálvária szoborcsoportot, víztornyot, Szabadtéri Geológiai Múzeumot, és ami a leginkább lenyűgözött a Fellner Jakab kilátót.
A kilátó névadója, Fellner Jakab a város nagyhírű építésze volt. Rengeteg általa tervezett épületet található a városban. A kilátó eredetileg egészen más funkcióval üzemelt: itt működött a Turul sörétöntöde. Stieber Antal 1939-ben igen jó üzleti érzékkel fogott bele a sörétgyártásba. A két világháború között ugyanis nagy igény mutatkozott az apró lövedékre, amit korábban csak külföldről lehetett beszerezni. A torony nem csak nagyzolás: az apró sörétek gyártáshoz régen tényleg egy egész magas építményre volt szükség. A készítés során a magas söréttorony tetejéből csepegtették az olvadt ólmot a földszinten található, vízzel teli edénybe. Az ólomcseppek zuhanás közben gömb alakot vettek fel, a vízben pedig már ilyen formában szilárdultak meg. Magassága 37 méter és 175 lépcsőn lehet felmenni. Többünknek sikerült felkapaszkodni, ami megérte a fáradtságot, mert csodálatos kilátás nyílt a városra és a Gerecse hegyeire. Meglepetés és öröm volt számomra, hogy egy szép hosszú Foucault (fuko) ingát láthattam, ami a Föld forgását hivatott igazolni.
A torony tövében ezután ismét ettünk és erősebb ital is előkerült a hátizsákokból. Ekkor már kissé elpilledt a csapat, pedig volt még látnivaló. Ismét lesétáltunk az Öreg tó partjára, ahol már élénkebb volt az élet, kirándulók és turisták sétáltak a kora nyári időben, diákok özönlöttek ki a gimnázium kapuján. Lelkesen átöleltünk egy szép széles fát a parton, de ez kissé elhamarkodott volt. Néhány lépéssel távolabb pillantottuk meg a 230 éves platánfát, amelyet az Esterházy-család hozott Tatára egészen Versailles-ból, az 18. század végén. Gyönyörű látvány, különösen a tó fölé hajló ágai. Megérdemelten nyerte el az Év fája díjat 2014-ben. Pár métert tovább lépkedve megpillanthattuk az egyik kedvenc tudósom szobrát, Öveges professzor nézett le ránk a megszokott mosolyával a szobor talapzatáról. Ekkor már igen elcsigázottak voltunk, ezért szabadfoglalkozást kaptunk, frissítő kávét vagy fagyit kereshettünk magunknak. A kiterjedt feltárási munkák és építkezések miatt nem volt könnyű megkeresni a megfelelő helyet. Végül sikerült, utána pedig választhattunk a további séta vagy a hazautazás között. Minden elismerésem Csatlós Veráé és barátnőjéé, akik olyan sok lépést (több mint 30 000) gyűjtöttek össze, hogy azt már az applikáció sem akarta elfogadni. A kényelmesebbek a buszt választották és végül különböző időpontokban vonattal mindenki szerencsésen, élményekben gazdagodva hazaért.
– Siklós Juli
