Három, változatos napot töltöttünk Sopronban és környékén….
Élménybeszámoló – Kövér Jutka tollából
(kis kiegészítéssel)
’Őszi kirándulás a nyugati határszélen’
Sopron, 2019.09.27-29
Első nap
Reményt keltő szép napsütésben találkoztunk a templomtéren. Megbeszéltük az útvonalat, majd elindultunk az első kávézó hely felé. Színesednek a fák az út mentén, bár az idő még nyárias. Mindenhol ragyog a nap, (csak Sopronban esik az időkép szerint) Ez a mi formánk! De egyelőre még nem oda tartunk. Előbb Pannonhalma a cél.
Az apátsághoz nem ugyanazon az úton jutottunk el, így volt, aki baleseti dugóba keveredett, mi meg a levendula kertekben gyönyörködhettünk volna, ha még virágzott volna a levendula. Egy fiatalember várt ránk, ő vezetett végig az apátságon.
A Pannonhalmi Főapátság 996-ban alapított és azóta is folyamatosan működő Szent Benedek-rendi monostor. Mielőtt beléptünk volna a bazilikába a ’Pávás’ kapun, a küszöbön latin feliratot láttunk: „Én vagyok a kapu, ki itt belépsz, üdvözült leszel!” Ezzel az érzéssel kezdtük meg kb. másfél órás sétánkat az apátság területén. A felújítás során alaposan megváltozott a belső tér! Megszüntették a túldíszítettséget, így sokkal szebben kitűnnek a csodálatos ólomüveg ablakok, kőszobrok és az ónix liturgikus tárgyak. Utunkat az altemplomban folytattuk, itt található többek közt Habsburg Ottó főherceg szíve is. Teste Bécsben, de szíve saját kérésére Pannonhalmán nyugszik. Egy díszes kapun át jutottunk a kerengőbe, ahol azzal is szembesülhettünk, hogy a graffiti nem új keletű dolog, mert a márvány falban kb. 400 éves vésetek láthatók. Garázda őseink vésték be ide nevüket.
A kerengő után a könyvtár következett. Itt található I. István adománylevelének hiteles másolata, valamint a Tihanyi Apátság alapító levélének másolata is. A 40 ezer kötet ma is az olvasók rendelkezésére áll, de nagyrészük csak külön engedéllyel vehető ki.
Kávézás után elsétáltunk a Boldogasszony kápolnához, közben szép kilátás nyílt a lombkorona sétányról a környékre, a kellemes napsütésben.
Ebéd a parkolóban, GPS egyeztetés, aztán irány Sopron!
Nehezen találtuk meg a szállást a GPS vezetése ellenére. (Különvélemény: csak a Csaba). Volt egy kis városnézés, majd betévedtünk egy ifjúsági táborba, de szerencsénkre ott eligazítottak, és kiderült, hogy a szomszédjuk a Ciklámen faházas kemping. Nevét a mindenhol nyíló ciklámenekről kapta.
Rövid eligazítás, szobafoglalás (3 db emeletes faház volt a szállásunk konyhával, zuhanyozóval, mellékhelységgel, hűtővel, olajradiátorra felszerelve), majd a már megismert ifjúsági táboron keresztül eljutottunk a buszmegállóba.
Elég későn értünk be Sopronba, így a rengeteg látnivaló közül csak a Stornó házat jártuk be. Mivel már késő volt, a kezünkbe nyomtak egy brossúrát, hogy valaki olvassa fel teremről teremre járva. Juli vállalta ezt, és becsületesen végigjáratta velünk a szobákat, leltárba véve az összes tárgyat, bútort és festményt.
Következő célunk az Ó Zsinagóga volt. Hasonlóan önálló vezetés volt, és itt már fizetni sem lehetett, mert a pénztár bezárt. No azért nem mehettünk be ingyen! A belépő árát be kellett dobnunk az adományládába, és így még fél órát eltölthettünk ebben a régi, kicsi zsinagógában. Az itt letelepedett zsidó családok a XIV. század elején létrehozták a Közép-Európában egyedülálló Zsinagógát. Juli felolvasásából megismertük történetét, megnéztük a zsidó ünnepekhez kapcsolódó képeket, tárgyakat, majd az udvarban fennmaradt mikvét,
a nők tisztasági merülő kútját. Hát engem (KJ) elborzasztott a gondolat, hogy minden hónapban alá kellett merülni egy mély, hideg vizes kútban úgy, hogy a fej is víz alá kerüljön. Egy falétrán lehetett leereszkedni, hogy milyen mélyre, azt a talajvíz magassága szabta meg.
Ezután már csak egy kis sétára maradt időnk az ódon házak közt, gyönyörködtünk a frissen festett Lábasházban majd elnyelt minket egy pincelabirintus, a ’Gyógygödör’ vendéglő, ahol finom vacsorát ettünk (mindenki a saját választását), egy kis soproni borral, vagy sörrel leöblítve. Már jól besötétedett, amikor buszra szálltunk, de előtte még elsétáltunk a díszkivilágításban pompázó Tűztorony alatt.
Ismét a táboron keresztül akartunk visszamenni, de az éjjeli őr akadékoskodott, végül ’erőszakos’ fellépésünknek köszönhetően átengedett a jól megvilágított tábor területén. Szép is lett volna, ha a nyugdíjasok csapata okostelefonokkal világítva bukdácsolt volna az országúton éjnek idején!
A rengeteg információ megtette hatását, és a lassú lötyögésben elfáradtunk, így némi ’altató’ itóka elfogyasztása után nyugovóra tértünk.
Második nap
A földszinten tanyázó, korán ébredő Juli vállalta magára a mosdóügyeletes szerepét. Amikor valaki álmosan bukdácsolt le a lépcsőn tájékoztatta, hogy melyik mellékhelység foglalt. O.Magdi fel is ajánlotta neki, hogy kiteszi a műanyag tányért, oda dobáljuk bele a százasokat neki.
Reggeli előtt nekiestünk a paprika feldarabolásának. Hárman egy-egy nagykéssel felszerelkezve gyorsan végeztünk úgy, hogy mind a harminc ujjunk megmaradt.
Közben megtelt az asztal csupa finomsággal, ami diétásnak éppen nem volt mondható. Legnagyobb sikere Juli maglekvárjának volt, ami tulajdonképpen szederből készült. Nem értem, miért nem magozta ki?
A meteorológia csendes őszi időt ígért, de csak nekünk, és csak itt, esni kezdett. Nem sokáig búsultunk ezen, kártya és teke partik alakultak, fogyott a lélekerősítő, Feri csúcstechnikájával kellemes retró zenét biztosított. István fát vágott, előkerült a vetítővászon is, egy pillanatra azt hittem az „Ének az esőben” című film kerül vetítésre.
A vacsorára szánt lecsó elkészült délre. Csaba kitett magáért a lecsójával, mind a tíz ujjunkat megnyaltuk utána, de még a kondér is kitunkolásra került. Hab volt a tortán, hogy P.Magdi bulgurt készített, így aki szerette, köretet is ehetett hozzá.
Ebéd után egy órácskát pihentünk. A környezettudatosság is megvolt, csak a lecsót ettük műanyag tányérokból, Ildi papírpoharakat biztosított az italokhoz.
Egy órakor három csoportra szakadt a társaság. Ketten itthon maradtak, 8-an Sopronba mentek cukrászdázni, 12-en az eső ellenére elindultunk a tervezett túránkra.
Eleinte kissé bolondnak gondoltuk magunkat, de rövid idő múlva túláradó jókedvvel gyönyörködtünk az erdő változatos fáiban. Az eső kopogása elnyomta a patak vidám csörgedezését, de nagyon hangulatos volt a Tolvaj patak fahídjain átkelni. A patak partját páfrányok és gyermekkorom óta nem látott színes vadvirágok szegélyezték. Egy igen komoly emelkedőt megmászva nyíló vad ciklámenek közt foltos szalamandrákra akadtunk. Az út mentén öklömnyi piros pettyes légyölő galócákat, és más színes gombákat láttunk. Olyan volt, mintha egy mesekönyv színes lapjain sétálnánk.
Időnként elállt az eső, jókedvünk fokozódott egészen addig, amíg Jutkát (Molnár) meg nem támadta egy aprócska vadállat, egy méh, vagy egy darázs. Pillanatok alatt kipirosodott, feldagadt a homloka. Fájlalta nagyon. Feri ellátta a csípés helyét, és elindultunk a Szalamandrás tóhoz. Alig tettünk meg néhány métert, Jutka arca elkezdett dagadni, így elvetettük a tó megtekintését és a falu felé vettük az irányt, (a hegyen talált szalamandráknak hálásak voltunk, hogy felmásztak a hegyre, hogy megcsodálhassuk őket) abban bízva, hogy legalább gyógyszertárat találunk nyitva.
Sopronbánfalva csodaszép falu, de nyitott gyógyszertár nem volt. Csabát kellett riasztani, hogy üljön autóba, és Jutkát Ildivel vigye a soproni kórházba, mi meg busszal hazafele indultunk. Haj és ruhaszárítás következett.
Szerencsére Jutkának a fájdalmon kívül nem lett komolyabb baja (bár ez nem az ügyeletes orvoson múlt – szerinte nem kell foglalkozni a csípéssel, csak jegelni kell. Azért javasolt allergia elleni gyógyszert is, és mivel Jutka többször hangsúlyozta, hogy nagyon fáj a csípés helye, hajlandó volt alkalmazható fájdalom csillapítót is megnevezni, amit aztán meg is vettünk a város másik felén fekvő ügyeletes gyógyszertárban).
Gyorsan át is mentünk Jutkához (az élménybeszámolót meghallgatni), elfogyasztottuk a maradék pálinkákat, Katika töpörtyűjét is megettük. Óvatosan próbáltuk beadni neki, hogy felfaltuk a kajáját, de ő úgy megörült ennek, hogy majdnem a nyakunkba ugrott, hogy nem kell neki tovább cipelni. Csatlakozott hozzánk István is, aki már a hagyományokhoz híven saját költeményét olvasta fel a régmúlt nehéz időket felidézve. Utána még sokáig beszélgettünk a fiatal éveinkről.
Este Feri meglepetéssel készült. A kifeszített vetítővásznon sötétedés után megnéztük az igen kalandosra sikeredett, helikopteres mentéssel tűzdelt muraui nyaralás képeit, és videóit. Végül nem túl későn, bemásztunk odúinkba és nyugovóra tértünk.
Harmadik nap
Hatalmas nyüzsgésre ébredtem reggel. Kiderült, hogy Juli reggeli tornája közben belerúgott az asztalba, amin táncot jártak a sörös dobozok, és egyéb kellékek. Madárfüttyöt hallottam, és a hátsó udvarban tanyázó magányos kos is hallatta hangját. Ebből arra következtettem, hogy jobb idő ígérkezik. És tényleg! Napfény ragyogta be az amúgy is csodás erdei környezetünket.
Ildi korai indulásra szólított, így sorban álltunk a fürdő, majd a reggeliző asztal körül.
Gyors pakolás és indulás tovább! Irány Fertőrákos.
Egy kicsit sétáltunk a Tómalom horgásztónál. A tó egyik felén horgászparadicsom, a másikon patinás nyaralók övezték a Tómalom fürdőt.
A fertőrákosi kőfejtőhöz kicsit korán érkeztünk, de a jegyszedő hölgy szívesen szóba állt velünk, így sokat mesélt a felújításról és az ott élő pajkos rókacsaládról.
Nagyon szépen kiépített tanösvényen mentünk végig sok lépcsővel tarkítva. A Kőfejtő belsejébe érve nagyon színvonalas kiállítást és vetítést láthattunk a római kor óta működő kőfejtő kialakulásáról. A méltán híres barlangszínházat is korszerűvé alakították az eredetiség megtartása mellett. (El is hoztuk a jövő évi programot, javasolták, hogy még az idén vegyünk jegyet, ha látni akarjuk a 2020. év valamelyik előadását.)
(Következő programunk Fertő tavi hajózás volt. Hajóra várva sétáltunk a fertőrákosi kikötőben felépült nádfedeles üdülőházak között – bár pár éve vagy 10 db leégett közülük. Mára már a tűznek nem maradt nyoma, csak az üres alapokból látszott hol álltak. Olyan szép idő volt, hogy irigykedve néztünk az ott strandoló családra.)
Kezdtünk megéhezni, reméltük, hogy a hajón finom ebéd vár ránk. Nem kellett csalódnunk! Gulyásleves volt sok puhára főtt husival (ahogy kell, marhalábszárral), itt is majdhogynem tunkolás lett a vége. Vörös és fehér bor csillapította szomjunkat. Teli hassal kiültünk a fedélzetre, onnan figyeltük a hatalmas szabad vízfelületre kirajzó vitorlásokat, szörföket, a szél hátán repkedő kite-szörfösöket. (Elhajóztunk a határkő, határ oszlopok, valamint a Mörbischi viziszínpad és nézőtér – 6000 fős!!! – mellett is.)
Ruszt felé haladva meg akartuk látogatni – magyar oldalról – a Páneurópai Piknik Emlékhelyet, de le volt zárva az odavezető út.
Rusztban, a gólyák városában sétáltunk egyet a középkori épületek közt. Juli újabb felolvasásos vezetésével megismertük a Halásztemplom történetét, majd a délutáni sütizés, kávézás, fagyizás után ismét megpróbáltunk eljutni – most már osztrák oldalról – a Páneurópai Emlékhelyhez, de itt is lezárt utat találtunk. Így hát útnak indultunk – most már a 6 autó külön-külön – hazafelé. (Este 8 és ½ 9 körül mindenki épségben hazaért.)
